Csípős volt a reggel. A mező pillantásából a búcsú hangulata áradt. A vezér gólya végignézett az indulásra váró csapaton. Egy gólya kissé távolabb szomorúan nézte társait. Törött szárnyát nézve hasított a szívébe a fájdalom. Én nem mehetek veletek! – És itt jön a tél, és ki tudja. A többiek ezt tudták – mert a gólya madár nem buta. Tudták, hogy a lelketlen emberek a párját megölték, neki eltörték a szárnyát. Csupán szórakozásból. Ezt teszi a teremtés koronája – aki duzzad a kultúrától. A csapat együttérzéssel nézett az árva gólyára – aki ott állt egyedül. A vezérmadár végignézett az indulásra váró csapaton. Aranylott az augusztus végi napsugár. A közelben ördögszekerek elszáradt maradványai várták, hogy elszabadulva szétszórják a magot – az életet. A szárnyra kelt gólya csapat tett még két búcsúkört a mező felett. Isten hozzádot kiáltva elindult a hosszú viszontagságos útra, hogy majd tavasszal új nemzedéket neveljenek a szülőföldön. Az árva gólya körül üres csend honolt. Nézte a távolodó csapatot. Megszólalt egy távoli magyar harangszó – amit a vándor csapat már halkan hallott. A lemenő nap fényében ott állt egy könnyes szemű gólya – a mezőn.
Likes
Nincs hozzászólás