A Fedél Nélkül évek óta jó kapcsolatot ápol a Loupe Színházi Társulással, melynek tagjai pro bono fellépésekkel segítik növelni a lap alkotóműhelyének ismertségét. Az elmúlt évadban előadásaik látogatottsága rekordot döntött: több mint 71 000 jegyet adtak el, az előadásokat 50 helyszínre vitték el, és a közösségi médiában is erőteljes a jelenlétük. A társulat aktív közéleti szereplőként is: petíciókat indít, demonstrációkat szervez, kiáll a félelem-, gyűlölet- vagy uszító retorikától mentes közbeszédért. A Kormányinfo+ Magyar Csongorral immáron túl van a 100. epizódon. Már nagyon ideje volt Lengyel Tamást megkérdezni múltról, jelenről, jövőről.
Hogyan lettél színész?
Jelentkeztem a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahol már első alkalommal is eljutottam a harmadrostáig. Ez azt jelentette, hogy nagyjából ezer jelentkező közül a legjobb negyven közé kerültem. Elsőre szerencsére Kerényi Imre nem vett fel, de második próbálkozásra sikerült bekerülnöm Marton László és Hegedűs D. Géza osztályába.
Már gyerekkoromban is színjátszókörbe jártam, a Harlekin gyermekszínpadra. Ott játszottam több előadásban is, például A Pál utcai fiúkban, A kék madárban vagy a Tamás bátya kunyhójában. Innen egyenes út vezetett a felvételiig.
Az, hogy gyerekszínész voltam, különlegessé tett az osztályban. Talán a „különlegesség érzését” nem akartam elveszíteni, ugyanakkor meg elkezdett nagyon érdekelni a dolog. Ezért is volt kézenfekvő, hogy a színészet válasszam. Inkább az a nagy kérdés, hogyan tud az ember a mostani kultúrharcban és kormányzati dózerolásban megmaradni színésznek.
Pontosan ezt akartam kérdezni.
Nagy nehézségek árán. 2008-ban alakult meg Vidnyánszky Attila vezetésével az a Teátrum Társaság, ami 2025-re a kormányzati beágyazódása miatt képes volt leuralni az egész magyar színházi szakmát. Mára az jellemző, hogy a függetleneknek szánt többlettámogatást is a Teátrumi társaság tagjai kapják, és minden olyan részvevőt, aki kritikusabban gondolkodik, vagy nem jeles lojalitásból, kiszorítottak. Például a számukra nem tetsző Pécsi országos színházi találkozót is – ami egy színház-színész ünnep volt – szétverték és felszámolták. Annyira polarizált és a megosztott lett a szakma, hogy szinte megszűnt a közösségi élet. Az emberek már nem maradnak ott egy előadás után megbeszélni, mi volt az előadáson, mi van a szakmával. Minden felbomlott, leamortizálódott. Szerintem, ilyen körülmények között elég nehéz színésznek maradni, de én szerencsés vagyok, mert azokkal az emberekkel, akiket szakmailag nagyra tartok és akik a barátaim is, saját színházat működtetünk. Ez a Loupe Színházi Társulás. A befogadó intézményünk, a Marczibányi tér, itt 22 alkalommal játszunk havonta, és ezenkívül járjuk az országot, előadást szervezünk, ahol csak tudunk. Tehát amíg a társulás létezik és olyan dolgokat csinálhatok, ami érdekel, inspirál, addig könnyű színésznek lennem.
Mi volt a legnagyobb sikered?
Színházban talán a 2001-ben bemutatott Gothár Péter rendezte Kripli című előadás. Azt tíz évig játszottam, kb. kétszázötvenszer. Persze ez nem jelenti azt, ahogyan az készült, az elfogadható, vagy megengedhető lenne. Aztán tévében pedig A mi kis falunk, Gyuri karaktere. Amiből önálló sorozat is lesz. Ez talán a másik legnagyobb szakmai sikerem a színházunk mellett. Filmmel pedig mindig szerettem volna eljutni külföldi filmfesztiválokra. Egy filmmel volt lehetőségem a Moszkvai filmfesztiválon részt venni. Ez a Tréfa című film volt (A Kosztolányi novella ihlette Gothár Péter film 2009-ben versenyben volt az Arany Szent György-díjért – a szerk.). De én inkább tévésorozat-színész vagyok, mint filmszínész.
A Loupe Színházi Társulásban mi volt az, ami a legjobban a szívedhez nőtt, vagy ami a legkedvesebb számodra?
Nehéz kérdés. A legfontosabb, azt hiszem, az Árvák című előadásunk. Ez volt a kezdet, ha ez nincs, akkor ma talán a Loupe sincs, hiszen ennek az előadásnak az árbevételéből finanszíroztuk a következő bemutatónkat a Becsapódást. Ami egyébként az az előadás, ahol életemben először sikerült megélnem, milyen az, amikor az ember egy keretrendszeren belül improvizál. Ebben az előadásban van két pont, ahol adott, ahonnan indulunk és ahova el kell jutnunk, de ami közte van, az rajtunk múlik. Azt csinálunk, amit akarunk és ez nagyon sok esetben nagyon szórakoztató. Nekünk is és a közönségnek is. És talán, ami legizgalmasabb, hogy sikerült egy szórakoztató előadást létrehozni úgy, hogy egy olyan témát járunk körbe, ami nagyon is megterhelő és megosztó. Ez az ukrán-orosz válság, illetve az átjárhatatlanság a véleménybuborékok között. Már ötvenszer játszottuk és még mindig megdöbbentő, hogy annyira nevetnek rajta, mintha csak egy kabarétréfa lenne, miközben nem mutatunk mást, csak azt, amilyen megosztottságban élünk.
És lehet ezen a megosztottságon változtatni?
Mi azon vagyunk. Minden törekvésünk arra irányul, hogy a megosztottság, a lealjasított közbeszéd megszűnjön. Hogy a közeg, az élettér harmonikusabb és kiegyensúlyozottabb legyen. A szeptember huszonegyedikei tüntetésünk is erre irányult, hogy az uszító, hergelő óriásplakátokat szedjék le, forduljunk tisztelettel egymáshoz, beszéljünk egymással normálisabban. Illetve a plakátokra elköltött pénzt olyan dolgokra fordítsák, ami hasznos a társadalomnak.
És a terveidről kérdezhetlek?
Leginkább nagyon közeli időszakra látok. Most az volt a legfontosabb, hogy a demonstráció zökkenőmentesen lemenjen, ez nagyon sok szervezést igényelt és iszonyú nagy felelősség volt. De megérte, mert egyesek szerint 80 ezren voltak a Hősök Terén és sokan felemelőnek és rendkívülinek tartották a rendezvényt. Aztán novemberben van az első idei bemutatónk. Bár azzal nekem kevesebb dolgom van, de mint produkciós vezető ott is érintenek feladatok. Általánosságban azt mondanám, hogy az idei évad sikeres lebonyolítása a fő tervem és hogy több időt töltsek a családommal
Egy kicsit részletesebben a várható bemutatókról mondanál pár szót?
Az első bemutatónk magyar címe: Túl éles. Egy harmincéves rezidens orvosról szól, aki az egészségügy nehézségeivel találkozik és harminc évesen már gyakorlatilag a kiégés határára kerül. Nathan Ellis az írója. Munkamániája felemészti az életét. Munkamániának nevezi, de valójában rendszerszintű probléma az egészségügyben. Nem ismeri a magánélet fogalmát. Erről szól az előadás. Ezt Horváth János Antal rendezi és játszik benne Sodró Eliza, Földes Eszter, Takács Katalin, Szatmári Aliz, Brezovszky Dániel.
Aztán a második bemutatót februárban tartjuk, Anthony Neilson The Prudes című darabját Szikszai Rémusz rendezi. Az előadás szellemesen és provokatívan merül el a párkapcsolatok tabukkal teli világában, élesen reflektálva a #MeToo- korszak utáni idők feszültségeire és látszólagos felszabadultságára. Ez egy kétszereplős előadás lesz, Rusznák András és Földes Eszter játszik benne.
A harmadik előadását Fábián Péter rendezi és írja majd a színészek, Mohai Tamás, Rainer-Micsinyei Nóra, Trill Beatrix, Váradi Gergely és az én improvizációim alapján. A Vész munkacímű előadásban a mohácsi vész ötszázadik évfordulója alkalmából a Nemzeti Filmintézet pályázatot hirdet nagyívű történelmi sorozat fejlesztésére. Egy budapesti fiatalokból álló írócsapat úgy érzi, hogy most, vagy soha, nekivág a feladatnak. Elutaznak hát Mohácsra, hogy a hely szelleméből inspirálódva írják meg közösen a gigaprodukció forgatókönyvét. A csapat a busójárás idejére foglal szállást a városban. A karneváli forgatagban összekeverednek az írói ötletek és a történelmi korok, és mire felvirrad az első tavaszi reggel, talán még az is kiderül, össze tudjuk e ragasztani szétszakadt hazánkat.
szöveg: Ho.Csi.
fotó: Csanádi Gábor
