Vállrándítva
A nyomorultak természetét kinőve,
kiknek fajtája csak csal és csak hiteget,
nem is figyelve az ingerült időre,
verve szét az összekovácsolt hideget.
Gyakorolva az árvaságot már sokat,
jól tudva, milyenek a szörnyű vad fagyok,
gyűjtögetve az odvas farakásokat,
azt gondolva, hogy boldog és szabad vagyok.
Kit elvarázsolnak a mesék a mondák,
mint akit nem farag már senki egészre,
mint akinek sorsát össze sose fognák,
arcomban arcukat eltűnődve nézve.
Kit nem oktat senki a jobbra a szebbre,
hogy a lelkem hadd derüljön egy kis kedvre,
a bánataimat mindet összeszedve
a sóhajaimmal összekeveredve.
Az Isten is a hátam mögé állítva,
madárként szállva a kihűlő véredre,
élve egyik pillanatról a másikra,
szeretetedet is hamuvá égetve.
