Sokat foglalkozom mostanában a jó segítő témájával. Úgy egyáltalán is, a jobb emberré válás elég központi szerepet kapott most bennem, életközepi válság, világközepi válság, van itt minden. Nem mindig sikerül, dehogy. Vannak reggelek, amikor irigylem Nerot aki felgyújthatta Rómát, meglelem magamban is a tempót, megtenni persze sosem tenném, de hát a premenstruáció például nem sokat segít a jobbá válásban. Szóval vannak nehezebb napok, de azt nem is várom magamtól, hogy ájtatos manóként vigyorogjak bájosan mindenre és mindenkire. Nem kamuból akarok jobbá lenni, egyszerűen válaszút elé kerültem: vagy megyek a mainstream irányzattal, beszólogatok kommentekben, ha tudom, hova kell szúrni, hát szúrok is, fröcsögök keserű középkorú nőként, vagy mindezekkel szembeszállok és -nézek, és nem teszem meg. Még ha meg is lenne az inger, hiszen bár megjártam pár iskolát, de a szentképző nem volt köztük. Kamasz lehettem tán, amikor egy rádióműsorban beszélgettek egy hölggyel. Nem tudom ki volt, arra emlékszem csak, hogy elmesélte, hogy a talán hatéves kisfia arra a kérdésre, hogy mi a legnehezebb a világon, azt válaszolta, hogy a saját ütésre emelt kezünket lefogni. Belém égett. Mint ahogy az is, amikor az én hatéves fiammal a válásom után cibáltuk haza az előre behálózott karácsonyfát, és amikor levágtuk róla a hálót, egy hatalmas ága a földre pottyant. Azonnal tudtam, hogy az árus odarakta, hogy dúsabbnak hasson, így magamban én is hozzátettem pár jelzőt az árus családfájához nagy letörtségemben, amikor a fiam felkapta a földről az ágat és megszólalt:-Nézd anya, a bácsi csomagolt nekünk hozzá egy ajándék ágat! És jobban ragyogtak a gyönyörű szemei, mint az égősor utána a csetvás fán. Ezt keresem tehát magamban, az átkeretezés csodás tehetségét, hogy ne legyek olyan, mint akiktől olyan lehetnék. Néha sikerül. De közben fontos az is, hogy képviseljem a határaimat és őszinte legyek. És itt jön a képbe a segítő. Rájöttem, hogy sokan – és sokszor bizony én is – úgy jótékonykodom és jófejkedem, hogy utána gondolatban megveregetem a vállam, hogy na, még vele is kedves voltál. Vele IS. Hogy vannak az ők és vagyunk mi. Hogy néha leereszkedünk és elhitetjük a másikkal is, hogy másodrendűek, nem direkt persze, csak megszokásból. Hogy olyan vallási, társadalmi és származási különbségek ellenére vagyunk képesek kapcsolódni mi középosztálybeli, fehér emberek, amit hát nem sokan, és ami plusz három ablak az adventi naptárban. Hogy megtanítom annak a másiknak, hogy én vagyok a jó, mert én leereszkedem.
Hát a lófaszt, már pardon. Nem kell és nem is lehet mindenkit szeretni, én sem bírok egy csomó embert, de… a partnerség csodákra képes. És attól elismerhetem, hogy egyenrangú velem, ha éppen másfele tartunk. Mindenki jó valamiben. Én, ha össze kéne rakni magam nulláról, például hajléktalan emberekhez csapódnék túlélést, barátságot és humort tanulni. Cigány emberektől tanulnék szeretni. (És főzni!!!) Függőktől tanulnám a kreativitást. És akkor még nem is beszéltem az alap emberi tulajdonságaikról, csupán azokról, amikkel kénytelenek élni. És persze napestig sorolhatnám, kikre fanyalgunk mi, a dicsők.
Anyám mindig azt mondta, ha bármilyen kritikával illettem valakit, hogy „emberből van”.
Na, hát ennyi a varázslat. Ő is emberből van, meg én is. „Egyforma köztünk a különbség” – így szól a kedvenc Sziámi idézetem.
Sok szeretetet, türelmet és egyenrangú kapcsolódást kívánok Önöknek!
Nuszer Mirjam
