Minden nap ugyanakkor érkezik.
A pult elé pakolja a csomagjait. Mindene benne van. Egy élet munkája. Az ő életének munkája becsomagolva két zörgős szatyorba.
Józsi úr! Kérnék tisztelettel egy hosszúlépést!
A csapos undorodva löki elé, majd számolás nélkül csapja be az aprót a kasszába.
Az öreg fájós derékkal, nehézkesen lehajol a csomagjáért, felemeli a poharat is, és elcsoszog a koszlott asztalhoz. Ablak mellé ül, itt legalább lát valamennyit.
Az egyik megviselt szatyrából mappát vesz elő. Kinyitja, és maga elé veszi. Gyöngybetűkkel teleírt lapok sora kerül elő.
Ma talán készen leszek – motyogja maga elé.
Összekaristolt, félfülű szemüvegét nagy gonddal igazítja az orrára. Reszketeg kézzel nekilát írni.
Reménykedik.
Úgy hiszi, egyszer majd sokan fogják olvasni. Tévedés. A kutyát sem érdekli, mint ahogy őt sem érdekli senki.
A gyerekei köszönik, jól vannak! Barátai már régen nincsenek. Akik voltak, ha egyáltalán eszükbe jut, csak fölényesen legyintenek:
Az a hülye, megérdemli a sorsát!
Megérdemli!
Megérdemli, hogy egész nap az utcákat rója!
Megérdemli, hogy reggelente szétfagyva, éhesen, egy kukatárolóban ébredjen!
Megérdemli a százasokat, amiket a bevásárlókocsikból piszkál ki!
Megérdemli sorstársai nejlon borából a kortyokat!
De álmokat már nem érdemel.
Lassan betelik az első oldal. Komótosan megfordítja, majd belekortyol az italába.
Újra a papír fölé hajol, és folytatja. Néha megáll, felnéz, elmerül a gondolataiban.
Mi lehet az unokáival?
Azt mondják, a kicsi jól tanul. A nagyapja eszét örökölte.
„Jaj, csak azt ne!” – zökken vissza a valóságba.
Mintha egy könnycsepp szántaná végig gyűrött arcát.
Igen, ma már kész van a könyve. Leírta az utolsó mondatot is.
Vége!
Gondolkodik, hogy odaírja-e a nevét, de aztán úgy dönt, nem. Csak azoknak szól, akik ráismernek.
Gondosan berakja a mappába a lapokat, és a tetejére ráírja a címet:
Miért?
Hosszasan matat a zsebeiben. Megtalálja félretett kincsét, egy ezerforintost. Erre a napra gyűjtötte össze. Ma ünnepel.
A pulthoz csoszog, leteszi a pénzt.
Három rumot kérek! – mondja határozottan.
Az asztalához viszi, és egymás után lehajtja azokat.
Hirtelen benépesül a kocsma. Eddigi világának éles sarkai gömbölyűvé lesznek. Gyermekei érkeznek. Körbeülik. Szeretettel néznek rá. Az unokák puszilgatják. Élete szerelme mosolyogva közelít felé. Kitárja karjait. Összeölelkeznek.
Fater ébredjen! Záróra! – rázza fel a csapos.
Összeszedi a cuccait, és kidülöngél az ajtón.
Az országút túloldalán egy neonfelirat villódzik: „Éden”.
Lassan elindul a túlpartra. Fájdalmasan vijjog egy kamion dudája.
Gyöngybetűkkel teleírt papírlapok ereszkednek a földre, és végtelen csend telepszik a tájra.
Miért?
