Marcsival valaha együtt dolgoztam egy budai kisvendéglőben. Ő betanított szakácsként tevékenykedett, én pedig a mosogatást végeztem. A főnöknő szeretett minket, mert imádtunk viccelődni. Szinte minden percben harsány nevetés hallatszott a konyhából. Akkor is hahotáztunk, amikor Marcsi két deci konyakot öntött a húslevesbe. „Mit tehettem volna? A vezetőnő kutakodott nálam” – mondta széttárt karral. Persze, a sok piálásnak később rossz vége lett. Marcsi többször elkésett, és a viselkedésében agresszív jelek mutatkoztak. Ráadásul lefogyott, így a megjelenése nem volt kifejezetten csábító. Nemsokára eltanácsolták az üzletből. A minap rekedtes női hang szólt a telefonba. – Marcsi vagyok. Ugye, emlékszel még rám? Hirtelen nem tudtam hová tenni, de aztán leesett a tantusz. – Milyen apropóból jutottam eszedbe? – kérdeztem csodálkozva. Azt már nem is firtattam, miért őrizte meg ilyen sokáig a számomat. – Hiányoznak a cimborák. Szeretném, ha feljönnétek hozzám – mondta bizonytalanul. Hosszú évek óta nem találkoztam vele. Akkoriban egy nyolcadik kerületi bérlakásban élt. – Még annak az ősrégi háznak a levegőjét szívod? – tettem fel a kérdést. – Igen. Az emelet és az ajtó se változott. Mondjuk én jócskán megrogytam, de azzal nem kell törődni. Jössz vagy nem? – emelte fel a hangját. Némi töprengés után beleegyeztem. Abban maradtunk, hogy szombaton este felmegyek hozzá. Azt is elmondta, hogy négy-öt főre számít, és a pia beszerzése a mi feladatunk lesz. Vajon kiket hívott meg rajtam kívül, tépelődtem magamban. Marcsi világéletében zárkózott volt, a macskáján kívül nem érdekelte senki. Az összejövetel napján vettem két üveg finom bort. Szándékosan cselekedtem így, mert a szőlőnedű nem árt annyira, mint például a konyak. Magamról se feledkeztem el, absztinens lévén üdítőt pakoltam a szatyorba. Hét óra előtt pár perccel beléptem a kapun. A sötét lépcsőház egy cseppet sem volt bizalomgerjesztő. Alig vártam, hogy felérjek az emeletre. A kopott, festék nélküli ajtó félig nyitva állt. Óvatosan kopogtam, mert az összeszáradt gitt darabok enyhén remegni kezdtek. A konyha félhomályából egy irgalmatlanul sovány nő bújt elő. Szakadt köntöse a földet érte, papucsán milliónyi zsírcsepp fehérlett. – Örülök, hogy rajtad nem fogott az idő – bókolt erőltetett mosollyal. Szájában már csak a piros íny árválkodott. Képtelen voltam megszólalni. Ott toporogtam a küszöbön, és Marcsit néztem. – Mit vagy úgy oda – törte meg a csendet. – Nem láttál még nádszálkarcsú nőt? Ennek hallatán kitört belőlem a nevetés. Átöleltem, aztán bementünk a szobába. Az öreg meggyfabútorok komor hangulatot árasztottak, a piszkos falon néhány családi fénykép díszelgett. A parketta folytonossága is több helyen megszakadt. – Mi ez? – mutattam rá. – Egyszer meggyulladt az ágynemű, és a pernye belekapott a fába. Azóta ilyen – válaszolta egykedvűen. Leültünk a heverőre. Tekintete azonnal a borra tévedt. – Igazán kinyithatnád – kérlelt. Dugóhúzó híján, késsel kínlódtam ki a parafát. Marcsi magához ragadta az üveget, és rövid idő alatt végzett a tartalmával. – Merre bolyongtál az évek során? – kérdeztem tőle. – Amikor kirúgtak a kocsmából, elmentem egy másikba. Igaz, ott takarítónőként alkalmaztak, de nem bánkódtam miatta. Valamiből élni kellett – felelte szomorkásan. Közben a keze csikket keresett a hamutartóban. – Megőrültél, itt a cigaretta! – fogtam meg az asztalon pihenő csomagot. – Tudom, de én mindent beosztok. A rokkantságom óta az apró részletekre is figyelnem kell – válaszolta határozottan. Lassan eltelt egy óra, ám a többieknek híre-hamva se volt. – Ketten leszünk egész este? – kérdeztem némi szünet után. Ekkor felállt, és az ablakhoz totyogott. – Az a helyzet, hogy csak téged hívtalak – mondta könnyes szemmel. Nekem már macskám sincs, totál egyedül maradtam. A napokban kórházba kerülök, mert gyógyíthatatlan betegségben szenvedek. Gondoltam, elég egy ismerős is, akivel dumcsizhatok. Ezek a szavak valósággal letaglóztak. Úgy éreztem, hogy az agyamból kihullik minden gondolat. Odamentem hozzá, és de hang nem jött ki a torkomon. Némán bámultuk a szemközti ház falát. – Ha a halálnak van humora, akkor nagy baj nem lehet – fakadt ki hirtelen, és felnevetett. Ezután éjjel kettőig beszélgettünk, felidézve a régi szép időket. Marcsi feldobódott attól, hogy végre kiöntheti a lelkét valakinek. Két hét elteltével meg akartam látogatni a kórházban, de az ágya már üres volt. Időközben úgy döntött, hogy az égiekkel bulizik tovább.
Likes
Nincs hozzászólás