„Ordítottam a dobozban,
Napot vettem, leáldoztam”
(Halolaj: Panelház)
Becsey Marci később alig emlékezett a lakótelepre. Amikor egyszer a szülővárosában léptek fel, megkérte a sofőrt, intézze úgy odafelé menet, hogy útba essen, és a kisbusz ablakából vetett néhány pillantást a szürke paneldobozokra, ám a lakás belsejét nem bírta föleleveníteni. Pedig amikor elköltöztek onnan, már túl volt azon az életkoron, amelyről azt mondják, addig lát vissza a felnőtt emlékezet. Azt is tudta, hogy a húga már abba a lakásba érkezett. Mégis roppant kevés emlékkép maradt meg benne, pedig hát a szülei sokat emlegették azt a lakást és a panelházat. Számukra fontos hely maradt. Ez a lakótelep volt a startvonal, az ugródeszka, a kilövőállomás, ahonnan Becsei Árpád pályája felfelé ívelt. Ahol megtörtént a várva várt elrugaszkodás, az áttörés, amely nem csupán Becsei Árpád életére volt hatással, hanem a családéra is.
A lakótelep vadonatúj volt. A lehető legjobb helyen húzták föl: egyenlő távolságra a vasútállomástól és a városközponttól. Mármint az új városközponttól. Az államszocialista városvezetés úgy gondolta, azáltal is szakítani kell a burzsoá, reakciós és klerikális hagyományokkal, hogy a város központját arrébb helyezik. Ahol korábban a piactér, egyben a főtér volt, megtették a főutca részének, és keresztülvezették rajta a várost is átszelő országos főutat. A piacot átrakták a tér mögött fölhúzott bódékba, az új városmagot pedig vagy kétszáz méterrel odébb jelölték ki. Ledózerolták a régi, jobbára földszintes, a település mezővárosias jellegét őrző, fölfalazott kerítésű házakat, és helyükre szállodát emeltek, valamint művelődési házat és pártközpontot. A közöttük lebetonozott tér tökéletesen alkalmasnak bizonyult az újsütetű állami évfordulók, azaz április negyedike, a felszabadulás, és november hetedike, a nagy októberi szocialista forradalom megünneplésére.
Az országos főút a várost hosszában átszelte, keresztülvezetett a lakótelepen is. Ám ez a Becsei családot nem zavarta; ők az úttól távolabb eső épületben kaptak lakást, amelynek ablakai befelé, a park, a játszótér és a szomszédos iskola felé nyíltak, így a főút moraja épp csak beszűrődött hozzájuk. Nem beszélve arról, hogy a városi élet köztudottan zajjal jár, aki ezt képtelen megszokni és elviselni, az költözzön falura, vagy eleve maradjon ott. Különben is, az autók, főként a kamionok és a teherautók dübörgése azt jelzi, hogy épül és szépül az ország, folyik a munka, zakatolnak a gépsorok, megfelelő módon történik a lakosság ellátása – megvalósulnak az ötéves terv céljai. Az ilyesmi természetesen hangos, de hát ez nem más, mint az élet zaja. A szocialista embertípus fülei számára akár muzsika is lehet.
A lakóépületekkel egyetemben – ugyancsak panelelemekből – bölcsőde, óvoda és iskola is épült, nem beszélve a modern, bőséges árukínálatot biztosító élelmiszerboltokról. Becsei Árpád kényelmes gyaloglással beérhetett a munkahelyére, majd a nap végén vissza. A gimnázium, ahol a felesége tanított, ugyancsak viszonylag közel volt. Amennyiben esett az eső, vagy bármi más miatt nem volt alkalmas az időjárás a sétára – ilyen amúgy, legalábbis Becsei Árpád esetében, ritkán fordult elő, ő csak kinyitotta hatalmas esernyőjét, és ment daliásan, ha esett, ha fútt –, akkor az ugyancsak rohamosan fejlődő helyi tömegközlekedésnek hála fölülhettek a pár lépésre lévő megállóban a buszra, amely néhány perccel később szinte a munkahelyükön tette le őket. Elméletileg minden adott volt tehát ahhoz, hogy Becseiék ezen a lakótelepen hosszú távra rendezkedhessenek be.
A hatodik emeleti, délnyugati fekvésű lakás elrendezésére és az egyéb körülményekre se panaszkodhattak. Összkomfort, természetesen, ráadásul a vécé a fürdőszobától külön helyiségbe került. Ez azzal járt, hogy utóbbi meglehetősen kicsi lett, a mosógép és a mosdó épphogy elfértek a kád mellett. Na de hát elmúltak azok az idők, amikor az ember órákat töltött a tükör előtt piperészkedéssel. A modern villanyborotváknak hála a borotválkozás megvolt pillanatok alatt, a központi rendszernek köszönhetően pedig arra se kellett várni, hogy a víz fölmelegedjék. A házimunka elvégzésében olyan műszaki vívmányok segítettek, mint a villanyvasaló, a porszívó (a szovjet gyártmányú, Rakéta névre keresztelt modellt annyira erős motorral szerelték föl, hogy azzal – Becsei Árpád egyik megjegyzése szerint – tényleg akár a kozmoszba is föl lehetett volna repülni), sőt a mosógép, amelyet a családfő szocialista összeköttetéseinek köszönhetően hosszas várakozási idő nélkül sikerült beszerezni. A régi televízió egyelőre még tartotta magát, ám tervbe volt véve egy új megvásárlása, ami gyorsabban eléri az üzemi hőmérsékletet, és az is lehet, hogy színes lesz. A konyhában, a fürdőben és a vécében pévécé, másutt szőnyegpadló volt a lábuk alatt, a házgyári ablakok tökéletesen zártak, a radiátorokból egyenletesen áradt a finom meleg. A lakáshoz erkély is tartozott, na, nem túl nagy, de levegőzéshez és teregetéshez tökéletesen elég. A földszinten mindenkinek járt egy zárható tároló, ahol a gyerekek kisbiciklijét és homokozójátékait lehetett tartani.
A város addig nem látott fejlődésen ment keresztül. Ezekben az években végképp levetkőzni látszott poros kisváros mivoltát. Eltünedeztek a százéves és annál is régebbi, düledező, vakolatukat vesztett földszintes házak, amelyeket hajdani lakosaik egy remélt polgárosodás reményében emeltek, azóta azonban senki nem tett hozzájuk egy téglát sem. Ezekben az épületekben egykor iparosok, kereskedők, tanárok és tisztviselők laktak, akik befüggönyözött ablakok mögül és a magasra húzott kőkerítés résnyire nyitott ajtajából nézték, ahogy a város kikövezésre váró útjait nap mint nap ellepik a vásározó parasztok és a környező falvakról meg tanyákról eladás végett behajtott állatok. A polgári fejlődést nem lehetett kierőszakolni, hiába épült ki idővel a vasút, és hiába járták a folyót a gőzhajók, a környék dacosan őrizte évszázados agrárjellegét. Évtizedeken keresztül úgy tűnt, hogy a város a paraszti és a polgári világ között rekedt. Bár területe és lélekszáma folyamatosan nőtt, leginkább a külterületi girbegurba utcákon sorakozó vályogházak szaporodtak. A város nevét másutt jószerivel nem jegyezték, az országos vérkeringésbe és köztudatba pedig sehogy nem akart bekerülni. Ha voltak is történelmének elvétve dicső pontjai, azt a huszadik századra eltüntette a kurta emlékezettel járó enyészet. Valahogy úgy, ahogy az egykoron a folyóparton magasodó vár köveit hordták el a lakók, mert kellettek a karám kerítését meg az istálló kidőlő falát megerősíteni. Hosszú időn keresztül a település egyedül azzal a tragikus eseménnyel került be a hírekbe, amikor a második világháború alatt egy hadianyaggal megrakott német katonai szerelvény túl sokáig várt a vasútállomásán a továbbhaladási parancsra, aminek következtében nemcsak kiszúrták a légi felderítők, de az angolszász bombázók meg is szórták a pályaudvart, valamint annak környékét. A polgárosodás előhírnökeinek szánt kőépületek egy része ekkor pusztult el.
Legalább volt miért lázas építkezésekbe fogni. A háború végét évtizedeken keresztül felszabadulásként kellett emlegetni, mintha a bevonuló szovjet csapatok nemcsak a náciktól szabadították volna meg az országot, hanem minden korábbi nyomorúságától is. Ez az időszak ugyanakkor ténylegesen is fordulópontot jelentett a város életében. Az angolszászok által atomjaira bombázott pályaudvar helyére vadonatújat építettek, olyat, amely mind méretében, mind fontosságában nagyobb lett az előzőnél. A légi támadás során a környék is helyrehozhatatlan károkat szenvedett, így aztán újra kellett tervezni és alakítani az utcákat. Az újjáépítés nem állt meg ezen a területen. A városban gombaként nőttek ki a földből az újabb és újabb épületek, először téglából, majd pár évtizeddel később már betonból. Új utcák, új terek, új városrészek születtek. A hatalmas pályaudvarra egyre több és több vonat érkezett, amelyek nemcsak utasokat hoztak, hanem fát, gabonát, szenet, fémet és mindenféle nyersanyagot. Az egykori poros, alföldi mezőváros a múlté lett. Ha az utazó akár vasúton, akár az országos főúton idejött, a végtelen síkság horizontján már távolról hatalmas lakóházakat, kéményeket és víztornyokat pillanthatott meg, amelyek tövéből eltakarították a rossz emlékeket idéző vályogviskókat és munkásbarakkokat. Hogy azért az egykori falusi jelleg se tűnjön el teljesen, a külső övezetekben sorakozó és egymásba fonódó lakótelepek mentén kertvárosi övezet is kiépült, eleinte azokkal a jellegzetes, az utókor által Kádár-kockaként emlegetett családi házakkal, amelyek ezekben az évtizedekben a vidék erősödését és fejlődését voltak hivatottak szimbolizálni. Később, újabb és újabb parcellák kijelölésével, még modernebb épületek készültek, sorházak és valóságos villák, amelyek az egyre izmosodó városi elit számára jelentettek kényelmes, zöldövezeti lakhatást.
Ezekben az években Becsei Árpád is joggal érezhette azt, hogy megfogta az isten lábát. Ezt azonban saját magának is csak félve vallotta be – vagy inkább úgy se. Az óvatosság abban a történelmi korszakban különösen fontos óvintézkedésnek, már-már erénynek bizonyult. Egyrészt Istent – akár csak kisbetűvel is – bizonyos társadalmi státuszban nem volt ildomos emlegetni. Másrészt ahogy az ember egyre inkább belesimult ezekbe a státuszokba, különösen fontos volt elővigyázatosnak lenni. A régi bölcsesség, miszerint magasról lehet nagyot esni, az államszocializmusban hatványozottan igaznak bizonyult. Nemcsak az számított, hogy az ember mit mond és kinek, hanem az is, kivel áll szóba. Ahhoz is kellett rutin és fifika, hogy valaki az elvtársi mosolyok és hátba veregetések mögé tudjon látni, és állja a gyanakvó pillantások kereszttüzét.
Becsei Árpád egyre följebb hágott a ranglétrán. Már nem volt kezdő újságíró, amikor családjával a lakótelepre költözött. Sőt éppenséggel megbecsült munkatársa volt a megyei lapnak, ahol rábízták a kulturális rovat szerkesztését. Az igazat megvallva a kulturális rovat ekkor leginkább Becsei Árpádból állt, főleg ő írt bele, mások csak besegítettek, de ez akkor is egyfajta vezetői munkakör volt. A munkahelyi előrelépéssel együtt járt az, hogy elköltözhettek a gyártelep mellől, az eredetileg a remélt iparosodást elősegítő munkásarisztokráciának szánt salakházból, ahol addig egy másfél szobás lakásban húzták meg magukat. Ugyanakkor a lakótelep se jelenthetett végleges megoldást. A korábbinál összehasonlíthatatlanul szebb, modernebb, világosabb és tágasabb volt ez a lakás, ám így is csupán egy és két félszoba. A legnagyobb helyiséget nappaliként használták, és ebben volt Becsei Árpád egyre gyarapodó könyvtára is. A két félszoba közül az egyik a felnőttek, a másik a gyerekek hálószobája lett. Csakhogy őket előbb-utóbb el kellett választani egymástól, már csak azért is, mert eltérő neműek voltak. Ahhoz viszont mindenképpen új lakás kellett. Olyan, ami megfelel annak a státusznak is, amely immáron a pártarisztokráciának nem csupán a küszöbét jelentette, hanem határozott lépést is befelé.
Becsey Marci nem volt biztos benne, hogy amikor megpróbálja fölidézni a lakás emlékképeit, azok valóban életre kelnek benne, vagy a szülei későbbi elbeszélései nyomán keletkeztek. A házgyári ajtó mögül az előszoba nyílt, amely egyben folyosó is volt a lakás többi helyisége felé. Jobbra a nappali, amelyet szigorúan nagyszobaként emlegettek, mellőzve minden burzsoá kifejezést. Balra beépített szekrények, azután a kamra – nem spájz, ahogy az előző generációk nevezték –, utána a praktikusan kicsi fürdőszoba és a vécé. Utóbbi mellett a konyha, amelyet senki nem nevezett étkezőnek, bár éppen befért egy nem túl nagy asztal és négy szék. A fürdővel szemben a szülők hálószobája, onnan nyílt az erkély, de tovább lehetett menni a gyerekek hálószobája felé is, amit az első években Marci egyedül birtokolt, aztán odakerült a húga előbb rácsos, majd hagyományos kiságya is. A gyerekszobából nyílott a nagyszoba is. A lakást így teljes egészében körbe lehetett járni, ami tulajdonképpen praktikus. Ez volt az egyik fő jellegzetessége. A másik, hogy hiába volt benne viszonylag sok helyiség, ezek mind szűkek voltak. De hát ez is a nagyipari szocialista ház- és lakásgyártás praktikussági előírásainak megnyilvánulása volt. Ez nem a pazarló kapitalizmus, ahol nemcsak a proletariátus és a dolgozók kizsákmányolása zajlik, hanem a földi javaké is. A helyiségeknek nem kell nagyobbaknak lenniük annál, mint amekkorára funkcionálisan szükség van. A helytakarékos megoldás révén pedig az anyaggal is spórolunk, ráadásul hamarabb el is készül a ház, biztosan megvalósulnak az ötéves terv előirányzatai.
Egyetlen jelenet maradt meg a panellakásból Marci emlékezetében. Érdekes módon ez az ő emlékképe volt, a szülei nem emlegették, amikor pedig kérdezte róla az apját, az nem emlékezett rá. Vagy csak úgy csinált? Holott, akár valami filmet, Marci hosszú évekkel később is élesen látta maga előtt, hogy egy nyálkás-ködös téli napon az apja fekete-fehér újságkivágást ragaszt ki a nagyszoba és a gyerekszoba közötti ajtóra. A kép hosszú hajú, szemüveges férfit ábrázolt, helyesebben csak az arcát, a ruházatából mindössze a farmerdzseki vállrésze látszott, ezzel együtt a férfi átható tekintetében volt valami megkapó: fájdalom, harag, lángolás és indulatok különös keveréke, amitől Marci úgy érezte, hogy bárhol van a szobában, a férfi mindenütt őt nézi.
– Ki ez? – kérdezte a kisgyerekek még ösztönös, de már szorongással keveredett kíváncsiságával.
– Ez a bácsi egy zenész – válaszolta Becsei Árpád. – Vagyis sajnos csak volt. Néhány nappal ezelőtt lelőtték Amerikában.
Marci úgy érezte, mintha a torkát kaparná valami.
– Miért lőtték le? – kérdezte suttogva, miközben továbbra se bírta levenni a tekintetét a férfi képmásáról, amelyet Becsei Árpád kissé érthetetlen módon az ajtónak a gyerekszoba felé eső oldalára ragasztott.
– Rossz emberek meggyilkolták – magyarázta Becsei Árpád, azzal a hangsúllyal, amellyel a szerkesztőségi értekezleteken szónokolni szokott. – Ez a bácsi sokat énekelt a békéről, a szeretetről, az emberek egyenlőségéről, és sajnos a világban még mindig vannak olyan helyek, ahol ezt nem szeretik, mert szívesebben háborúznak és nyomnak el másokat. Ezt a bácsit is lelőtték, csak ne énekeljen többet ilyeneket. Nagyon híres zenész volt. – Kis szünetet követően, látva, hogy nagyobbik gyermeke a szőnyegpadlóba gyökerezett lábbal, mozdulatlanul állva, kikerekedett szemmel nézi a képet, Becsei Árpád hozzátette: – De ne félj. Ez nem Amerika. Itt nem lőnek le senkit.
Az újságkivágás nem sokáig volt az ajtón. A Becsei család megint szintet ugrott. Elköltöztek a lakótelepről. Arra, hogy a kép maradt-e ott, ahova az apja pontosabban meg nem magyarázott, mindazonáltal sejthetően politikai okok miatt kiragasztotta (hiszen nem volt különösebb kötődése se a zene, se az úgynevezett ifjúsági kultúra felé), Marci nem emlékezett. Az biztos, hogy az új lakásba nem vitték magukkal. Marci évekkel később látta viszont a fotót, immáron színesben, egy nagylemezhez mellékelve. Akkor már pontosan tudta, ki volt az a zenész.
Helikon Kiadó, 2022, ISBN: 9789634798446
