Hiányzik az anyám. Persze, nem az, aki megszült, hanem a szívbéli, még ha az előbbi tetteit elfogadtam és megértem.
Annyi mindent mesélnék neked! Hogy végre terveim vannak, amikért teszek is, hogy jól vagyok, hogy kijöttem az őrületből… Mindent.
Vagy egyszerűen csak mesélnék a könyvről, amit olvasok – neked tetszene, érdekelne: Okkultizmus az európai gondolkodásban.
S persze várnál, hogy mikor térek a lényegre, s aztán mesélnék Róla. A Szamurájasszonyról. Nem tudom, hogy sírnék-e, mindig arra neveltél, hogy erős, igazi férfi legyek, és te is tudod, hogy nekem milyen fontos, hogy az is legyek. A spártai anyák jutnak eszembe, ahogy fiaikat a háborúba küldték: „Ezzel vagy ezen.” Vagy mint hőst hozzanak haza a pajzson, ünnepelve, vagy mint halottat, akinek mellkasán ott nyugszik a pajzs. Túl jól neveltél ahhoz, hogy meghaljak, túlzottan szerettél ahhoz, de az ünneplés még várat, és a csatát nekem kell megvívnom.
Emlékszem, ahogy beléptem a rendelődbe, és megéreztem a parfümöd illatát, vagy hogy tudtam hogy ott leszel, mindig nyugalommal töltött el: tudtam, ahol Te vagy, ott szeretet van.
Most talán csak mosolyognál magadban, talán csak végighallgatnál, vagy mondanál valami valódi bölcsességet, amit neked elhinnék.
Vajon minden férfi szerelmes volt az anyjába? Vajon minden férfi büszke az anyjára? Persze, tudom a választ.
Talán csak gyönyörködnék benned, a művészlelkem mindig meghajol a szépséged előtt.
Anya, olyan nőt szeretek, mint te, és már nem tudom mit csináljak. Úgy érzem, kifogytam az eszközökből, és nem igazán tudom őt elengedni, minden porcikám azt üvölti, hogy ő az.
Jó lenne csak úgy veled lenni, szerettem hallgatni, ahogy beszélsz az életről.
Megnyugodnék, és csak jó lenne ott lenni a közeledben.
Ahogy írom ezeket a sorokat, megnyugodtam. Tényleg itt vagy a szívemben, és alig várom, hogy büszke legyek magamra, hogy megleljem a mátkám. Úgy szeretnék hozzád hősként visszamenni.
2024 szeptember, második díj
