Hans átvágott a Szent-Imre téren: az újonnan átadott szökőkút körül most sem ült senki. Hans önkéntelenül is megállt, hogy egy kis friss levegőhöz jusson, és kifújhassa magát, közben elbűvölve nézte, ahogy az utcai lámpa sápadt fényében a víz milyen feketén csillámlik. Örült, hogy nem jár rajta kívül erre senki. Ezért is volt az egyik kedvenc kerületi helye ez a tér és park, ahol már annyit járt és merengett, főleg az utóbbi időben, amikor annyi mindenről kellett volna, hogy döntést hozzon, hogy a feje is belefájdult. Még csak a szokásos mozgás sem zavarta meg a nyugalmát, és az sem izgatta nagyon, amit kedves szállásadójától hallott, hogy a kerületben mostanában igen elszaporodtak a gyanús elemek, akiktől jó lenne, ha távol tartana magát, mert nem venné a szívére, ha itt tartózkodása alatt bármilyen sérelem vagy atrocitás érné.
Hans több ok miatt is hálás volt gyermekkori barátjának, Matthiasnak, akitől bár messze sodorta az élet, mégis az egyetlen igaz barátjának tekinthetett, akire mindig és minden ügyben bizton számíthatott. Valahol sajnálta is barátját, hogy nem vitte többre, hogy nem külföldön keresi a boldogulását, de ezt soha nem olvasta a szemére vagy hánytorgatta fel. Ha célzott is rá, mindig elütötte a mondandóját valami élccel, és terelte a témát másra. A maga sikereivel soha nem kérkedett. Jól érezte magát a barátja kis lakásában, pedig nyugodtan megtehette volna, hogy a város legdrágább és patinásabb szállodái közül válogasson, de csendet és nyugalmat akart, és persze, hogy jól kifaggathassa gyermekkori barátját, mi történt vele, azon hosszú évek alatt, amióta utoljára látták egymást, azon a nyáron a Dunán, a Hullám üdülőben, ahová annyi emlék kötötte őket, és amire már rá sem lehetne ismerni. Legnagyobb irodalmi sikerét is e helynek köszönhette, ami elhozta számára az áttörést és az anyagi biztonságot. Erről a könyvről ismerték meg a nevét, és amely könyv óta nem is igen írt semmi számottevőt és említésre méltót. A többi kötetét is dicsérték persze a kritikusok, de lelke mélyén érezte és tudta, valami más hang kellene, hogy meg kellene újulnia. Szívesen írt volna ezekről a gyanús elemekről, csempészekről és kalandorokról, és az új kötetéből biztos nem hagyná ki még az anyja ellenkezése ellenére sem azon kétes erkölcsű nőket, akik nem egyszer gondoskodtak már a szórakoztatásáról.
A történet akár itt is játszódhatna, gondolta, miközben sorra érintette meg az egymást követő öntöttvas kandelábereket. Beérve a vasúti híd alá, szédülés és heveny hányinger fogta el, ami az utóbbi időben egyre többször lepte meg, és amiről persze nem szólt és beszélt, sem az édesanyjának, sem a barátjának, mint annyi minden másról, amivel nem akarta őket zaklatni és elvenni a kedvüket. Nekidőlve a parkot átszelő patakot kísérő vaskorlátnak, egyenletesen lélegezni próbált, egyre erősebben kapaszkodva meg a botjában, amire igazán nem volt szüksége, de amire olyan büszke volt, hiszen az Amerikai egyetem diákjai adták neki elismerésük jeléül az irodalmi felvilágosító órákért.
Micsoda hónapok voltak azok, édes jó istenem. Hans talán egy könnycseppet is letörölt a szeme sarkából. A nagy kimerültségében a tompa dübörgést, eleinte a saját szívdobogásának hitte, miközben a feje fölött megremegett a kőhíd, ahonnan már nem egy kerületi lakos vetette magát a tátongó mélybe, főleg a koronavírus ideje alatt, amikor annyian veszítették el állásaikat és a biztos megélhetésüket. Hans hosszan elnézte a távoli kanyarban éppen eltűnő vonat kivilágított ablakait azon gondolkodva, kik ülhetnek rajta és hogy honnan és hová tarthatnak. Aztán megint csönd lett és sötétség.
Csak a sétány kavicsai csikorogtak a cipőtalpa alatt. Hans, bár benne volt a korban és már a látása sem volt a régi, mégsem hordott szemüveget, csak ha írt, vagy ha olvasott, a hallása még a régi volt, amelynek köszönhetően akkor a régmúltban meg is mentette Matthias életét, aki azóta sem tudott elég hálás lenni a hősies tettért és a megvető bátorságáért. Nem egy verset is írt az esetről, természetesen Hans barátjának címezve, amelyek aztán Hans külön kérésére soha nem jelentek meg, sem a világhálón, sem nyomtatásban. Hans tisztán hallotta a tér másik oldaláról a patak csobogását. Nem állta meg, bár a barátja külön a lelkére kötötte, hogy a park végén túlra ne merészkedjen, ha kedves az élete, hogy a meredek úton leereszkedjen, amely egyenesen a Kiserdőbe vezetett.
A lámpák itt már nem is égtek és az úttest is csak nehezen volt kivehető a gyönge április végi holdfényben. Ezért jobbnak látta, ha szorosan a pirosra és kékre pingált kerítések mellett halad. A sokadik nyaraló kerítése mögül hirtelen egy őrjöngő kutya kezdett valami megátalkodott acsarkodásba, amitől Hans egyenesen az út közepéig szaladt. Amúgy sem szívlelte a kutyákat, amelyekkel már annyiszor gyűlt meg a baja, és akik már annyi sérülést okoztak neki. Az egyiknek a nyomát máig a bal combján viseli, és amelyről csak az ő jó barátja tud.
Hogy a dolog hogyan és hol történt nem említette meg még a könyveiben sem, mert miért is említette volna? Szégyelli magát, ha csak rá gondol, és rögtön megcsapja az orrát az akkori szag. Mert, igen, a nagy ijedségben bevizelt. Szinte magán érezte az akkori, átázott kordbársony nadrágot, amitől megint elfogta a megalázottság és kiszolgáltatottság érzése, és bár most nem vették körbe hahotázó és mutogató gyerekek, mégis megszaporázta a lépteit, hogy egyre hamarabb eljusson az erdőig, amitől már csak pár száz méter választotta el, ami most mégis mérföldeknek tűnt.
A felé tántorgó alakot először észre sem vette, annyira magába és az emlékeibe merült, próbálva döntést hozni, hogy behúzódik-e a kerítése tövébe, kockáztatva egy újabb kutyatámadást, vagy egyszerűen tudomást sem véve a sötét alakról, elmegy mellette, remélve, hogy annak kisebb gondja is nagyobb annál, mint hogy ővele törődjön. Hans rá is markolt a marokfegyverére, de tudta, hogy úgy sem merné használni, pedig már mennyi novellában leírta, hogy a hős hogyan rántja elő, tölti csőre és süti el, pontosan és kíméletet nem ismerve. Az alak, kedvenc gyermekkori könyve lapjairól is leléphetett volna. Hans az alakot rögtön az útmutatás, a halál jóindulatú angyalának látta, aki a lelkekért és a Mennyország rendjéért is felel, valamint a bűnösök büntetéséről is gondoskodik.
Hans zaklatott idegei menekülésre ösztökélték, ő mégsem fordult sarkon, mégsem futott vissza a Szent-Imre téri liget sötétjébe. Teste azért sem engedelmeskedett az akaratának, és csak ment tovább, egyenesen szembe azzal az árnyalakkal, aki az út egyik szélétől a másikig támolygott és botladozott. Hans tudta, hogy már csak pár lépés választja el attól, hogy az alak, vakítóan fehér ragadozó-fogsora is láthatóvá váljon az április végi holdfényben, hogy egyenesen a lelkéig meredjenek azok a szénfekete és tébolyult szemek. Hogy az alak, nem kérdezve semmit, úgy rázza meg a gallérjánál fogva, mint valami macskakölyköt.
Magát nem tudta elképzelni hősnek, aki szembeszáll bárkivel is, és ököllel vagy pisztollyal szerez elégtételt az őt ért sérelemért, csak egy halottnak, aki már nem érzi az enyhe szelet az arcában, vagy az ázott növényszagot, és nem látja többé az utat szegélyező gesztenyefasor összehajló, fekete lombjait, amely alatt talán éppen az ő drága barátja siet utána, hogy a nyomára találjon. Hansnak erre a gondolatra rögtön el is szorult a szíve, feje fölött a derengő égdarabokkal és a fakó csillagokkal.
Hans úgy érezte, mintha a barátja egyik könyvébe csöppent volna, olyan jósálom szerű volt az egész. Nem is tudva, mi értelme mindennek. Eszébe jutottak drága édesanyja szavai, akit bő hét éve veszített el, aki a derűs fatalizmusával mindig azzal nyugtatta az örökké aggodalmaskodó Hansot, hogy úgyis az történik, ami meg van írva. De Hans, akár csak Matthias barátja, soha nem hitt, még csak titokban sem a csillagok befolyásában, és esze ágában sem volt egy forintot sem arra áldozni, hogy akár csak egyszer is elkészíttesse a horoszkópját, amit Matthias húga ingyen is megtett volna, már csak Hans két szép kék szeméért is. Amit, ha nem is Hans, de a testvére kérésére mégis megtett, aki persze nem szólt erről neki, és nem is mutatta meg, tudva, hogy úgysem nagyon érdekelné, és ha el is olvassa, csak még aggodalmasabb és nyugtalanabb lesz. Hansot az sem hatotta volna meg, ha a csillagok békés és nyugodt öregkort jósolta volna neki. Egy pillanatig biztos elmosolyodik, és bele is éli magát a dologba, maga előtt látva magát, ahogy nyolcvan vagy kilencven valahány évesen még mindig ír és alkot és gondolkodik és érez, de aztán egy legyintéssel el is hessegetné a jövőbeli képeket, mondván, milyen nevetséges ez az egész, és hogy hadd ne röhögtesse már ki magát. Mert mégis milyen furcsa, kegyetlen és voltaképpen igazságtalan, hogy az ő élete is a vak véletlen kezében van. Főleg most, amikor minden azon múlik és bukik, hogy kisüt vagy elbújik-e a hold, hogy megreccsen-e egy ág a lába alatt, hogy felismeri-e az árnyalak, akivel olyan váratlanul szembetalálkozott. Aki vagy inkább amely, úgy izzott, mint valami halvány felhőfoszlány, feje fölött a körömszilánknyi holddal.
Hans tudta, hogy a keskeny ösvényen nem férnek majd el egymás mellett. A zseblámpáját hosszasan kereste, hogy leolvassa az óráját. Már csak perc választotta el az éjfélttől. Szegény Matthiast már biztosan a frász eszi, mert annyi eszem sem volt, hogy egy átkozott üzenetet hagyjak neki. Persze, a fene sem gondolta volna, hogy így elszalad az idő. Tudta, nem menekülhet, csak ha futásnak ered visszafelé, ahonnan érkezett. A lendület megállás nélkül vitte tovább, lába alatt az avar úgy ropogott, akár a madárcsontok. A világ sötétséggömbökké sűrűsödtek körülötte, nem látva mást maga előtt, csak az elmosódó fényfoltokat, a Szent-Imre teret.
Matthias kérdéseire a csapos, csak a vállát vonogatta, mondván, hogy nem, nem járt arra senki idegen, csak a szokásos törzsvendégek. Vagy mégis, csapott az őszes homlokára, jött egy fiatalember, akit még nem látott itt eddig, aki annak a részeges, nyugalmazott, erdőlakó gyepmesternek lehetett valami cimborája, akivel együtt is érkeztek és mentek is el. Az Isten tudja, hogy merre. Talán vonatra szálltak. Matthias lecsúsztatta a válláról a hátizsákot, előszedte belőle az első, a második, majd a harmadik doboz cigarettát is, és odaadta a csaposnak, mondván, ami jár, az jár. Pár doboz cigaretta még így is maradt a bakternak.
