Elfordulsz. Odanézel. Elfordulsz.
Kölcsön időbe felöltözve szépen –
egyenes derékkal fekve járdaszélen:
az idő van csak egybe’ egészen,
most minden félbe van.
Csak a semmi van most készen.
Hagyd el, Istenem, hagyd el,
ha mégis létezel, takard el,
van, amit látni nem szabad.
Körötte krétarajz kövön.
Vér szivárog a piszkos fültövön.
Megroppant mint ócska eszközök,
hajtva hasznát ha bárki másnak.
A szavakat szóközök értelmezik, miféle lét ez itt,
ahol a nemléttől dobog az élet,
és nem-remélt romlás a másnap.
Mosollyal indul vissza a lélek
oda, hol gyerek volt, kölyök,
bízva nyárdélutáni örök végtelenben,
zápori álomban, óriás égharangban, nyárban,
folyóban, lassan hullámzó alkonyatokban –
[most sötét emberek viszik ezüstszínű tokban,
ahogyan bogarak gyűlnek az időtől felgyűrt
hajlatokban.
Egy délutánra bízta magát, csak
egyetlenegyszer volt kisgyerek]
Likes
Nincs hozzászólás