A korábban elismert és keresett festőművész már jó ideje bajlódott a megrendelt portréval. Annyi vásznat hasított szét és taposott össze a padlón, hogy lassan felőrlődtek amúgy is gyenge idegei. Éppen válás után volt. Ex-feleségével közösen nevelt tíz éves kislányát a bíróság az anyának ítélte, a házuk rá eső tulajdonrészét a nő pedig csak részletekben tudta fizetni, de belement ebbe, mert akadoztak a bevételei. A gyermekét bizonytalan ideig eltiltották tőle egyre súlyosabb alkohol- és gyógyszerproblémái miatt. A műtermében tengette hát mindennapjait, keserűen, magányosan és többnyire mámorban úszva. Természetesen a galériákat hidegen hagyták a problémái, képeket vártak, bármi áron.
Hajnalokig kínlódott a bizonyos portréval. Hol a száj, hol az orr, a szemek nem stimmeltek, igazából semmi, és ez így ment napról-napra. Az egyik ilyen hajnalon eszméletlenre itta magát, és miután pocskondiázta a festékek minőségét (holott a szíve mélyén tudta: az ő tehetetlensége áll a rontott képek mögött), egyszerűen elájult, a kanapéra zuhanva.
Delíriumos álmában megelevenedett a műterme. Az elsődleges színek tubusai, a világossárga, a kék és a vörös nekiestek a másodlagosoknak, mondván, nélkülük létre se jöhettek volna. A narancssárgák, a zöldek és a lilák ezt hallván kikeltek magukból, és azt állították, hiába nagy a szájuk az „elsőknek”, ez a festő lusta lenne kikeverni belőlük őket, meg amúgy is állandóan illuminált, ezért jobb, ha hallgatnak. Örüljenek neki, hogy készen kaphatóak, így nekik hosszabb élet jut.
A mindezidáig a sarokban, falhoz támasztott vásznak méltatlankodva pislogtak, nem akartak hinni a fülüknek.
– Ostobák vagytok valamennyien! – kiabálták a zajongó színeknek. – Hová kennének titeket? Nekünk, a vásznaknak, testvéreinknek, a papíroknak, de még a szimpla falaknak is köszönhetitek léteteket, halljátok!
A festékes tubusok egymásra néztek és elkomorodtak.
– Üresen ti csak nevetség tárgyai lennétek! Ne okoskodjatok annyira! – szólt határozottan a vörös. Ekkor a befőttesüveg moccant egyet, kettőt, és a benne lévő különböző sörtéjű ecsetek nevetése tört fel a szobában.
– Jaj, Istenem, mit vitatkoznak itt feleslegesen a nagyságék! Mégis mit mártanának belétek, hiú banda? Hallgassatok el ti is, vásznak! A nélkülözhetetlenek mi vagyunk egyedül, bizony ám! (Tulajdonképpen eszükbe se jutott, hogy egymás nélkül ténylegesen hasznavehetetlenek.)
A földszinten lévő képkeretező műhelybe lehallatszott a vita. A szebbnél szebb művészi faragványok, a modern keretek érzékeny lelkűek révén, csendben pityeregtek.
– A végállomást jelentjük az alkotásoknak, mégis… semmibe vesznek minket… Ezután hogyan adjam magamat otthonául bármelyiknek is? Hálátlan népség. – sóhajtott egyikük.
– Ne foglalkozz velük, mindennek van kerete, magának az Életnek is: születés és halál. Hagyd a fenébe, mit beszélnek! – vigasztalta a másik.
Hirtelen felriadt abszurd álmából a festő. Gyorsan töltött magának a konyakos üvegből – egyszerre lehúzott két decit. Reggel hét óra múlt. A képkeretezőhöz sietett, vásárolt hat darab rámát, majd visszament a műterembe. A mester kérdésére, netán titokban új festmények születtek-e, eltorzult mosollyal ingatta a fejét. Az összes festéshez használatos szerszámát, ecseteket, vásznakat, sőt félkész képeit a régi, de működő kandallóba hajította szétvert festőállványával egyetemben, majd a kupacot leöntötte terpentinnel, gyufát dobott rá, és cigarettázva, iszogatva nézte, a fellobbanó tűz, mint végzi dolgát.
Azt beszélik, ezt követően teljesen bekebelezte az őrület. Az útjába eső, neki valami okból szimpatikus, mindenféle dolgot keretbe foglalt. Amikor a nyílt utcán, fényes nappal csapzottan, részegen hajolt egy frissen elgázolt macska teteme felé, keretezés céljából, bevitték a legközelebbi elmegyógyintézetbe, ahol hamarosan jobb létre szenderült. Utolsó kívánsága magától értetődően süket fülekre talált, hiszen ki hallott még olyat – holttestet keretben elhamvasztani?
