a villamosok ülései, melyekbe belesüppedtem
fájdalmas helyekre indulva,
majd mesélnek helyettem is,
a megállókat ismertető táblák tánca
az üres városban, elbűvöl és megrészegít…
régi kérdések, amelyekre mindenki
túl későn válaszolt; amikor már mindegy volt.
valaki voltam egykor, legalábbis
lehettem volna, barátom,
de nem maradhatott utánam
csak néhány foszladozó sóhaj, –
az órák mutatói nem előre mennek,
csak köröznek őrülten,
mint kifáradt, koldus galambok a tér felett;
íme, a délután íze: langyos por és elhasznált remény,
betört ablakok mögül kukkoló
végtelenül szomorú magány, –
szobámban felkapcsolva hagyva minden lámpát,
mégse kopog be senki.
alvó idegenek szuszogása hallik
a vékony falak mögül,
s pont így a jó:
lehelletfinom hangerőn hallgatom
Rachmaninoff 2. zongorahangversenyét
* elidegenedés
