Riadtan állnak bennem a mondatok anyám, pedig minden elhallgatott szó téged dicsért,
minden elfelejtett vágy, minden ökörnyál a szélben téged hordozott, akár egykor te engem.
Visszatalálnak most hozzád öreg napjaim; jönnek újra szememre szép álmok, elkísért
hajnalig mindig fekete szoknyád suhogása, kényelmes mamuszaidban olykor elmerengem,
csak ne lennél oly távol, kenném görcs húzta lábaid sósborszesszel, ágyadra tenném gondjaim
csak ne lennél oly fekete földben, csontjaid belém hatolnak, akár a fájdalom s kinéznek
üres ablakomon a megkopott emlékek. Lesz-e mennyország bennem, keringnek-e holdjaim
köröttem, érzem-e még simogatásod, mikor gyermek-arcomra hullott csókjaid becéznek?
Nem tudom, megbolondultak már nyaraim is, elvetélt sok vers-magzatom
acsarkodnak rám ordas volt szerelmek, csak egyet óvok közülük mindhalálig
pólyálom, ringatom, gyönyörű visszfénye tükröződik arcomon
érzem, tudom, eljön velem kézen fogva az örök hazáig.
Mama, most nem a szerelemről akartam írni, hanem a hiányodról, negyvenegy éve már,
hogy várlak a kapuban, akár tékozló fiát az atyja, de nem jöttél haza,
pedig jóllakhatnál, táncolhatnál velem, a neked készített lakomán,
de már megjelenik szívemben a verseimben állított oltárok repedni látszó talapzata.
Pedig minden elhallgatott szó téged dicsért, minden összegyűrt párna neked énekelt,
minden elfelejtett dallam benned visszhangzott, benned ültek a szemem körüli ráncaim,
csak benned talált menedékre oly sokszor elkóborolt évem és hosszú útra kelt
magányom- lehet, hogy egyszer mégis találkoznak veled elfelejtett vágyaim?
