„…s a bomolt nők vad visítása lantmuzsikát elnyom;
ki se hallgat már a dalosra…”
(Ovidiusz – Átváltozások)
IX.
Már soha többé el nem olvadok
tőled: mosolyodtól kiráz a hideg
s minden sorodból halált olvasok!
Majdnem tehetséges vagy, de minek
vettél kezedbe tollat, ha csupán
pusztító szóval versz engem kupán?
Ne is mutasd soha már senkinek!
Barom vagy – belém vájtad körmeid!
Férjed képébe kellene másznod,
aki úgy s annyira megalázott,
hogy a világra szartad kölykeit!
Női gőgöd felfogni képtelen
igazam – Nem hatnak meg könnyeid!
Sokáig szenvedj s halj meg névtelen!
