B-nek pont abban a kerületben kellett elintéznie pár hivatalos ügyet, amelyben gyermek és ifjúkorát töltötte. Amikor ez tudomására jutott, nem csattant ki az örömtől, bár túlságosan le sem sújtotta. Nyakában a válás, a munkahelyét, ahol raktárosként alkalmazták, szívből utálta, és hogy még kevésbé rázza meg efféle kellemetlenség, fél éve volt csak túl apja temetésén, ahonnét hazafelé menet tűnődött, vajon lezárta-e valaki az öreg szemeit? A város másik végén található hatósági-tömbhöz különösebb utánanézés nélkül eltalált, hiszen alig változott valami a környéken, a közlekedés pedig látványosan egyszerűbbé vált. Dolgavégeztével lassú sétába kezdett, gondolta, ha már ide sodorta az élet ennyi év után (tizenkilenc volt, hogy továbbállt, most töltötte az ötvenegyediket), hát miért ne nézzen rá a régi bérházra, amolyan nosztalgiaképpen? Néhány utcányira feltűnt a négyemeletes téglaépület. Annak idején a földszinten laktak, így könnyedén beleshetett volna a lakás ablakain, de sorra leeresztett rolókkal találta szembe magát. Rápillantott a kaputelefonra: immár egy könyveléssel és pályázatírással foglalkozó cég uralta az egészet. Bizonyára átment jó pár belsőépítészeti átalakításon egykori otthona, és ha magánszemély birtokolná, akkor is tolakodás lenne felcsörögni. Álljon ott azzal, hogy harmincegy év után körülnézne egy kicsit terápiás céllal? Vicc,-mosolygott el magában. Az emlékeivel való leszámolást máskorra tervezte. A sötétítőkön keresztül ugyanúgy látta a képeket, azokat a bizonyos jeleneteket. Akkoriban a családon belüli erőszak tabunak számított, legalábbis nem verték nagy dobra. Intézze el mindenki, ahogy tudja, magánügy. Amint betöltötte a tizennyolcat, vadul „halmozta” fel a pénzt, különböző munkákat vállalt, és a rákövetkező évet fél lábbal már az újonnan bérelt szuterénben kezdte. A szüleivel évekig nem tartotta a kapcsolatot, majd első felesége unszolására újra találkozgattak, szigorúan megtartva a két méter távolságot. Nejével a közös élettől látszólagos békével vettek búcsút. A férfi nemzőképtelenségét az orvosok eleinte pszichológiai, később szervi okokkal magyarázták. Három doktor látta, az utolsó szerint mindkét tényező kombinációja áll a háttérben. Visszatekintve gyermekkori apa-képére, nincs kizárva, lelke mélyén félt, hasonlóan rossz szülő válna belőle. Furcsamódon a ház előtt töprengett mindezeken. Második felesége tisztában volt e problémájával, mégis hozzáment, végül felszarvazta, most három hónapos terhesen a szeretőjéhez költözik. Hmmm… milyen érdekes, az asszony a nászéjszakán kihangsúlyozta, prímán ellesznek együtt mindenhogyan. Azóta a „príma” szó hallatán zsinórban elszív két cigarettát, máskülönben agyvérzést kapna.
Inkább nekiindult a zavaró tépelődések elöl menekülve, befordult a sarkon, ebben az utcában állt a kifakult-zöld színű általános iskola. Ide járt, sűrűn mellé is, mégis jó osztályzatokkal ballagott el. Bevillantak a folyosók, termek, padsorok, győzelmek és vereségek szinterei. Mint afféle ’’C’’ kategóriás sorozatban, nyolc évadon keresztül játszódtak itt az örökös álmodozások és keserű ébredések. Hirtelen minden előzmény nélkül eleredt az eső. Milyen szerelmes volt nyolcadikban, atyaég, ugrott be neki, ugyanígy esett, mikor hosszú hónapok gyötrődésein túl megvallotta érzéseit kiszemeltjének, az iskola udvarán. Csúfosan kikosarazták. Esőverte szerelmek jöttek-mentek onnantól fogva szüntelen. Az ördög egy isteni szépség képmását öltötte magára, akkor ez eszébe se jutott. Öregszik, bizony, méltó már földhöz vágni a bölcsesség poharát, miután tartalmát kénytelen-kelletlen kiitta. Csak így lehet a koromsötét éjszakák után hozzászoktatni szemeit a reggelek kíméletlen fényességéhez. Noha logisztikát tanult, ezek szerint kevés volt a bizonyítványa elnavigálni az életét.
Na, itt sincs sok keresnivalója, fordította el tekintetét az intézményről. A portás tán ráförmedne, rendőrt hívna, pedofilnak nézve őt. Ki tudhatja? Beteg világ ez. Magyarázkodhatna esővert szerelemről, térdremegtető feleltetésekről, a nagyobbak terrorizálásáról, meg az úton oda-vissza minduntalan rátörő gyomorgörcsökről. Ugyan, ember! Emelkedj felül a múlton! Ja… „Majd egyszer… Persze… Máskor… Szebb időkben…”-idézte félhangosan mormolva Tóth Árpád sorait. A játszótéren, ahol végül kikötött, megidézte a csendet. Sehol senki, tiszta dzsungel, rendesen elhanyagolták. Az igazsághoz hozzátartozik: illegálisan mászott át a kerítésen. A hintákat, a mászókákat, mindent rozsda borított. Az egyik valamikori szőnyegporolónak dőlve (lám, elmélkedésre máig tökéletes) döbbent rá, alig maradt cigarettája, aznap belehúzott rendesen. A literes termosz alján maradék rumoskávéja lötyögött. Leguggolt, a bélelt kabát ellenére érezte a fém jeges hidegét. Vállait mintha kötőtűkkel döfködnék, látása homályosodni kezdett. Nem, nem tükör által, villant át az agyán, és még el tudta olvasni mobilja kijelzőjén a válóperes ügyvéd nevét. Sosem voltak illúziói a véggel kapcsolatban, mégis többet várt volna ennél… egyetlen érintésnyivel többet.
2022, február, második díj
