A mi kis falunk Pali bácsija, azaz Dióssi Gábor színművész arra kért, terelgessem a kérdéseimmel, mert ő hajlamos arra, hogy elkalandozzon és kötetlenül meséljen az életéről. A beszélgetést visszahallgatva derült ki, hogy a kérdések így is fölöslegesek voltak, nélkülük is érdekes a „mese”.
Szoktam venni Fedél Nélkül újságot, de mindig zavarban vagyok, mennyit illik adni a terjesztőknek. Erdélyben nagyon sokat jártam a 90-es években a Szkéné Színházzal, később a Honvéd Együttessel. Egy benzinkútnál kéregető cigánygyereknek adtam egy marék aprót a román lej aprópénzéből, a baniból, de csak utána tudtam meg, hogy magyar pénzben ez akkoriban körülbelül öt forint lehetett. Szégyelltem, de már késő volt. Bár ebben az esetben kulturális újságot vásárolok, mégis ez a történet gyakran eszembe jut.
Szoktam olvasni a lapotokban megjelenő interjúkat, de én nem tudok olyan magvas gondolatokat, komoly dolgokat mondani a munkáról vagy az életről, mint a színész kollégák. Velem csak történnek a dolgok, nem tervezek semmit sem előre. Nem mondhatom el azt sem, hogy régi vágyam volt a színészet, nem vagyok ennyire tudatos. Az ELTE bölcsészkarára jártam, 1983-ban francia-német-lengyel szakon végeztem. Színház-szemiotikából szerettem volna szakdolgozatot írni. A konzulensem viszont konkrétabb témát javasolt, így esett a választás Apollinaire „Teiresziasz emlői” című művére.
Amúgy a legutóbbi interjúm kicsit hosszabbra sikerült. Három alkalommal találkoztam az újságíróval és kétszer nyolc órát, majd a harmadik alkalommal kilenc órát, összesen huszönöt órát beszélgettünk, de így is csak 2022-ig jutottam el az életemmel. Te most meddig érsz rá? Anekdotázva, történeteket mesélve szoktam beszélni az életemről, de ezek a történetek alakulnak is az idők során és nem minden úgy történt, ahogyan azt én elmesélem, hanem ahogyan az kialakult bennem.
A 80-as években már nagy színházlátogató voltam, de még csak nézőként. Emlékszem, mennyire szerettem a Katona sikerdarabját, a Három nővért. Az én feleségem is orosz anyanyelvű, szintén Másának hívják, és ő is folyton visszavágyott Moszkvába. Gaál Erzsinél Gödöllőn már volt egy amatőr színjátszó stúdió, ahová 32 éves koromtól jártam. A harmincas éveimben kezdtem alternatív társulatokban játszani, a Táp Színháztól az Utolsó Vonalig sokfelé megfordultam.
Mondtad, hogy Te is mennyire szereted az „uristen@menny.hu” című kisfilmet. Abban a 23 perces filmecskében Mózes voltam. Nagy örömünkre ez lett a legjobb kisfilm a Filmszemlén. A rockerek, a romkocsmák törzsvendégei talán valamennyien látták. Az viszont meglepő volt, hogy mivel a régi VHS-kazettán lévő felvételt kézről kézre adták, és megjelentek az új adathordozók is, az informatikusok különösen lelkesek voltak. Filmes közegben otthonosabban érzem magamat, mert ezt a filmet ott szinte valamennyien látták, mindenki ismerősként, barátként fogad.
Gyakran kérdezték tőlem, mi a különbség a színházi játék és a filmes színészet között. Én azt szoktam mondani, hogy a filmforgatásokon jobb a kaja, a színházi büfékben viszont finomabb a sütemény. Nyilván sok más különbséget is fel lehetne fedezni, de számomra ez a legmarkánsabb. Amúgy ez a kérdés olyan, hogy én ennél értelmesebb választ nem tudok rá adni. Végh Zsolt és Stefanovics Angéla is hasonló komolysággal szokott erre válaszolni. Emlékszem, ők néha veszekedtek is, hiszen akkoriban együtt jártak, és ez nekem nagyon rosszul esett. Mármint a veszekedés. Hiába voltak nálam 20-30 évvel fiatalabbak, olyan érzés volt, mintha a szüleim veszekedtek valamelyik vasárnap. Azért vasárnap, mert akkoriban ez volt az egyetlen munkaszüneti nap, veszekedésre is csak ekkor volt idő és lehetőség.
A mi kis falunk sorozat Pali bácsiját inkább vidéken ismerik meg, Budapesten pedig a külvárosi kerületekben. Én egyáltalán nem érzem terhesnek, sőt, örülök neki, ha odajönnek hozzám és megszólítanak. Valószínűleg kérdezgetnének is, de nincs rá alkalmuk, mert azonnal letámadom őket, átveszem a szót és kérdés nélkül is mesélni kezdek. Mivel nem színművészetire jártam és nem olyan céltudatosan törekedtem erre a pályára, mint sokan mások, a mai napig civil maradtam. Mégis úgy alakult, hogy sok-sok színházi előadásban játszom, rendszeresen hívnak az egyetemi vizsgafilmekbe.
A Libiomfiban – ahol Anikó bácsi a szerepem szerinti nevem a stáblistán – nőt játszom, Mucsi Zoltán, Libi bá párját. Játszottam én már nőt korábban is, egy mániás depressziós nőt a Piroskában, ebben Tamási Zoltán játszotta az anyámat, Pintér Béla pedig a fiamat. Nem paródia volt, nőt játszva az általános emberi tulajdonságokat mutattuk meg. Egy fesztiválon a legjobb férfi mellékszereplő díját kaptam érte, bár a barátaim szeretnek erre úgy emlékezni, hogy a legjobb női alakítás díja lett az enyém. Emlékszem, a Libiomfi casting jelenetére… Kamarás Iván olyan alázattal jött, ami mindenkinek példa lehet. Végh Zsolt előző este hívta fel, hogy reggelre Lopahin monológjával kellene készülni a Cseresznyéskertből. Iván bólintott, hogy megoldja, mert játszotta már régebben, csak fel kell eleveníteni. Mondta Zsolt, hogy ez szuper, de visszafelé kellene megtanulni. Iván pedig reggel felkészülve jött a castingra, visszafelé is tudta a monológ elejét.
A mi kis falunkban talán az első jelenetem tett népszerűvé, amelyben Pali bácsit megkérik, hogy tangóharmonikázzon egy temetésen, meg a két falu küzdelmén, a focimeccsen is. Pali bácsi természetesen mindkettőt vállalja, bár a két esemény egy időben van. Felül a kerítés tetejére és hol a temető felé fordulva, hol a meccs felé fordulva harmonikázik, míg egy labdával le nem lövik onnan.
Romantikus ember lévén van a városban három olyan csaj is, akibe szerelmes vagyok. Néha, mivel hiú is vagyok, ránézek a facebookra, hogy lássam, milyen kommenteket írnak rólam. Elutasító hozzászólást a sorozatról is ritkán látok, örülök, hogy ennyire szeretik a nézők.
Hatvannyolc éves vagyok, egyre inkább Pali bácsi leszek. Azt is mondhatnám, Pali bácsi a jövőképem. Megy el az agyam. Kezdem elfelejteni a tulajdonneveket, főneveket, de az igékkel és a melléknevekkel még semmi gondom. Néha mondogatom, hogy Pali bácsi én vagyok, és komolyan is gondolom. Gyakran kérdeznek a filmbéli partneremről, a libáról is. Ez egy küzdelmes munkakapcsolat, mert amikor a legtöbb forgatási napunk volt, még sérvet is kaptam. Nem biztos, hogy a libacipeléstől, de az sincs kizárva. Libát általában a faluból szoktunk kérni, de olyan is volt, hogy idomított, profi libát béreltünk, aki forgatásokhoz volt szoktatva. A profizmus mindössze a gázsijában tükröződött, mert ugyanúgy rosszalkodott és csipkedett, mint az amatőr libák, csak egy kicsit karcsúbb volt és könnyebb volt cipelni.
Bakik is előfordulnak, például volt egy olyan rész, amelyben fordítva vettem fel a harmonikát, de nem vették észre, az egész aznapi forgatáson úgy voltam. Ebből is sejthető, milyen jól játszom rajta.
Egy boltban megszólítottak a fiatalok és azonnal az került szóba, mennyire hülye Pali bácsi. Én ezt mindig vállalom, nem is tiltakozom, hiszem olykor én is ilyen hülye vagyok, de egy néni, aki hallotta a beszélgetésünket, a buszon hozzám lépett, hogy megvigasztaljon. Ő valószínűleg a sorozatot sem ismerte, csak megsajnált, amiért lehülyéztek az ismerőseim.
Közel lakom a Vasas pályához, meccsekre is oda járok. Gyerekkoromban Dózsa-drukker voltam. A fiam a Honvédnak szurkol. Általában kékben és feketében járok, de előfordul, hogy a Vasas meccsre piros pólóban megyek, szurkolónak öltözöm. Ilyenkor nem győzök a szelfikbe mosolyogni, olyan sokan szeretnének fotózkodni velem.
A furcsa szerepek gyakran megtalálnak. A Szépművészeti Múzeumban Szent Bertalan apostolt játszottam Matteo De Giovanni festménye előtt, Szécsi Noémi „A szent bőrtelen” című monológját előadva. A jelenetben azon töprengek, hogy ha már megnyúztak, miért kellett utána keresztre feszíteni, ráadásul még a fejemet is levágták. Nem sok ez egy kicsit?”
lejegyezte: ( – odorik – )
fotó: Csanádi Gábor
