Sose volt elégedett, se önmagával, se a körülményekkel, legszívesebben mindent felborított volna, eltűnt volna a világból, hogy ne találja meg senki. „Szar az élet” – mondogatta.
Nem volt senkije két emberen kívül, az egyik a 14 éves lánya, aki szintén minden ellen lázadt, nem lehetett szót érteni vele. Nem volt jó tanuló, nem ment gimnáziumba, botrányosan öltözködött és sose jött ki otthon a szobájából.
A másik ember az életében a lánya apja volt, nem volt a férje soha, élettársának sose nevezte, vele volt már 20 éve, az első fiú volt, akivel valaha találkozott, és nála maradt.
Minden nap ugyanolyan volt, dolgozott egész nap, a végére elege volt, mindig megfogadta, hogy másnap már be sem megy a munkahelyére. „Itt minden szarul működik, mindenki hülye” – vélekedett folyamatosan ugyanúgy.
Egy nap új kolléganője érkezett, őt is gyanúsan méregette, ha az szólt hozzá, csak ennyit mondott: „Mit érdekel az téged?” De mégis beszélgetni kezdtek. Megtudta, hogy a nő egyedül neveli a három gyerekét és még a pszichésen beteg volt férjéről is gondoskodik, mert annak senkije sincsen. „Úgy látom, hasonló cipőben vagyunk – mondta csendesen neki – az én lányom apja lebénult, egyedül se szabadna hagynom, mégis dolgoznom kell.”
Nap végére megint kimerült volt testileg és idegileg, sok teher volt a vállán, lelkében. Épp szállt be a liftbe, mikor mögötte megszólította az új kolléganő: „Beszállhatok én is? Hoztam neked is egy bögre forró csokoládét az automatából, igyunk együtt!” Csupa mosoly volt az arca, nem lehetett nem visszamosolyogni rá. „Te Xanaxot szedsz, valld be!” – nevetett rá szívből.
A napsugár előtört, elfújta egy meleg sivatagi szél a komor felhőket.
