Lassan gördül ki a vonat a Nyugatiból. Az elkövetkező három órás utazás viszontagságait latolgatom. Régen utaztam már haza. Az ablak előtt régi emlékekből fon kerítést a képzeletem. Minden hazautazásnak a szülőföld adott otthont. Mosolyog az ősz a kertek alatt. Édesedő szőlők, pirosodó almák vigasztalják a szomorkás szeptemberi tájat. Utasok szállnak le- és fel, ahol éppen megáll a vonat. Késéssel, de végre Félegyháza. Három perc van az átszállásra.
Nekem egy hordár kéne… Három kocsiból álla a motorvonat. Elindulunk. Döcögire keresztelem a csattogó villámló kis szerelvényt. Mindenütt megáll, de azért haladunk a szülőföld felé. A sokat megjárt út porát veri fel egy szekér. A múlt szekere. Haladunk. Gátér. A kisállomástól balra a temető. Egyforma sírkövek néznek az elinduló vonat után. Ők már megérkeztek…
Döcögi megtáltosodik, a honvágy is tolja előre. Csongrád. Néhányan leszállnak. Egy piros képű atyafi száll fel és ízes Jó napot-ot köszön. Jó napot kívánok – mondom és arra gondolok, hogy hál Istennek itt még divat a köszönés. Jól esik. Előre! És elindulunk a Tisza felé. Itt már minden öregfa egy emlék… A gáton belüli fűzfák közül előtűnik a Tisza. Hiszem, hogy a legmagyarabb folyó él és élni fog. Kedvesen üdvözöl, olyan jó lenne megölelni.
Átérünk a hídon és én már látom Szentes templomtornyait. A szülőföldi templomok a legszebbek. Begördül Döcögi az állomásra. A szívem összeszorul. Tóth Imre barátom ott áll, ahol apám várt mindig. Megöleljük egymást a fehérhajú gyermekkori cimborával. Megérkeztem.
A kerti fügefa alatt beszéljük meg a három nap előttünk álló programjait. Este sörözés egy kiskocsmában. Reggel indulunk kerékpárral a Tiszára, Imre, a fia és én. Gyermekkorunk útvonalán haladunk. Emlékszel? – hangzik el lépten-nyomon. A távolban már látni lehet a töltést. Hívogat. Fotózunk és gyalogolunk az elvadult úton. Melegszik az idő, ruhadarabok kerülnek le rólunk. Vadnarancsfák állítanak meg bennünket. Itt is fotózunk. Öreg tanyák helyét mutogatja Imre. Ez itt a tanyatemető.
Öreg szilvafákról szemezgetjük az összeaszott termést. Én néhány diót is találok. Csodálatos az idő. Indiánnyár. Én inkább azt mondanám, hogy magyar nyárutó. Feltoljuk a töltésre a járgányokat. Előre! A kitűzött cél felé. Elérjük a berki rampát. Beszélgetünk egy nyájat terelő juhásszal. A birkák füvet csipegetve haladnak a gáton. Elköszönünk. A juhász és a két puli elindul a nyáj után.
A rév évek óta nem üzemel, de azért megnézzük. Az árvíz összeomlott házat hagyott hátra. Nem is fotózunk. Megmarad a kép, amit gyermekkorunkban láttunk. Akad-e valami? – kérdezem a vízről feljövő horgászt. – Törpeharcsa. – Az is valami. Elköszönünk. Vissza, fel az ámorcserjés úton a töltésre.
Irány a csongrádi híd. Tíz kilométer tekerés és elérjük. Átérve folytatjuk az utat a zsuppszigeti tó felé. Félúton letáborozunk. Ebéd és fotózás. Látunk egy fekete gólyát. Tovább indulunk. Elérjük a tavat, ami olyan gyöngyszem, mint amilyen negyven évvel ezelőtt volt. Szeretettel mutatom meg azt a helyet, ahol apámmal horgásztam. Indulunk tovább a Labodári tóhoz. Amikor megpillantom, emléke rohan meg.
Fotózunk és pihenünk félórát. Fehér kócsagok napoznak a part menti ágakon. Lelkembe ivódik a kép, még egyszer jól körülnézek. Indulunk haza. Előre! Irány a híd és azután Szentes. A visszaút már nem annyira vidám. Ötvenhárom kilométer után újra otthon.
Kóvályog a fejem az egésznapi élménytől, amikor azt mondom, hogy jó éjszakát! Emlékek állják körbe az ágyamat. Együtt virrasztunk. Nézem az asztalon lévő három kukoricacsövet, amit a Tisza parti kukoricásban törtem le. Van három szem dióm is, amit úgy őrzök, mint egy mókus.
Másnap délelőtt látogatás a piacon, ami felért egy kisvásárlással is. Apróságokat veszünk. Ebéd után szinte repülnek az órák. Amikor körbeüljük a tűzet, hogy nyárson süssünk, már ragyognak a csillagok. Körben a család és én. Távoli emlékek ragyognak a tábortűznél, amit felemel az éjszaka, hogy a csillagok fénye mellett csillámként hintse vissza ránk és a kialvó tábortűzre. A szomszédban pittyegnek a gyöngytyúkok és én gyöngysort fűzök az otthonlét párnafáira hajló emlékekből.
A Fiastyúk terelgeti a csillagszemű csibéit. Amikor a család nyugovóra tér. Ketten maradunk Imrével. Dob a tűzre, ami újraéled. Régi tábortüzek duruzsolnak megtörtént meséket. Kérges tenyerű emlékekkel fogunk kezet és közelebb hozva megöleljük őket. Telhetnek a napok és hetek, akár évek is, de ezt a tüzet nem hagyjuk kialudni.
Nézem a tűzet, ami melegséget áraszt és összetartozást, amit a szeretet szül, dacolva az elvadult világgal. Nézem a csillagokat, amik a szülőföld felett ragyognak legszebb a világon.
