Máté Gábor pályája csodálatosan gazdag. Főiskolai és kezdő éveiben a legjobbaktól, Székely Gábortól, Zsámbéki Gábortól tanulhatott, és a legendás Kaposvári Csiky Gergely színházban nagyszerű kollégákkal játszott együtt. Bármit csinált is később, színészként, rendezőként, színházcsinálóként és egyetemi tanárként, a Katonában, és máshol is, mindig az értékek mentén haladt. Munkáját a szakma rengeteg díjjal, köztük Kossuth- és Jászai díjjal ismerte el. A közönség pedig, érdeklődésével és szeretetével jutalmazza.
Máté Gáborral a színházat sújtó problémákról, a kilábalás útjairól is beszélgettünk.
Az elmúlt két év nehéz időszak volt a színházak életében. Hogyan élte ezt meg?
A covid alatt rettenetes volt, hogy állandóan azt éreztem, nekem kell megoldani dolgokat, amiknek a megoldókulcsa nem nálam van. Korábban azt tapasztaltam a színház vezetésekor, hogy nálam van a megoldás kulcsa, sőt nem is a zsebemben, hanem végig a kezemben tartom. Egy ideig hittem, hogy rajtam múlnak a dolgok, de teljesen új helyzet volt, hogy a megoldás lehetősége eltűnt a semmibe. Mégis éreztem, hogy ebben a semmiben is előre kellene lépni, kiötölni valamit. Amikor már kitaláltam, egy kicsit jobb lett, de tudtam, hogy bármit is hoztunk létre, az nem érte ugyanazt, mint amit eddig csináltunk. Az viszont jó tapasztalás volt, hogy mennyire szeretnek dolgozni az emberek. Minden munkatársam értelmet talált az életében, amikor végre csináltunk valamit. A szocializmusban élt az a kifejezés, hogy „a munka nemesít” és bármennyire közhelyes és irritáló a mondat, az, hogy a munka hogyan tölti meg értelemmel az életünket, nagyon kézzelfoghatóvá vált egy pillanat alatt. Például amikor maszkokat varrtak emberek a színházban, még abban is sok örömet találtak.
Az egész helyzet rendkívül deprimáló volt, magamnak is nagy küzdelmet okozott, hogy hogyan fogok ebből kilábalni.
Ezen már túl vagyunk? Visszatértek a nézők?
A Katonának nagyon rendes, elkötelezett közönsége volt eddig. Az áprilisi jegyvásárlási hajlandóság azonban, szinte a háború kitörésének pillanatától megállt. Nem tudjuk, hogy ez meddig fog tartani, és hogy valóban a háború okozza-e vagy az a várakozás, ami a választásokkal függött össze vagy az inflációtól való félelem, esetleg a jó idő, hogy most már a szabadba vágyunk. Talán ez mind együtt hozta a visszaesést, amit tapasztalunk.
Három bemutatót is tartottak márciusban. Ezekre hogyan reagált a közönség?
Nagyon pozitív dolgokról tudok beszámolni. Van egy egészen különleges előadásunk, amit Tarnóczi Jakab rendezett, a Melancholy Rooms. Talán a furcsa címe miatt még megfontolásra készteti a nézőt, hogy jöjjön-e, de aki látta, az rajong érte. Szerintem ez a bizonytalankodás át fog fordulni hamarosan. Nagyon nagyra tartom, és büszke vagyok rá, hogy a színházban létrejött ez az előadás, ami valójában egy kompozíció. A színészek számára is új, a közönségnek is szokatlan, de nagyon nagy élménnyel ajándékozza meg a nyitott nézőt. Benne van az elmúlt két év magányossága, amit mindenki átélhetett. Csodálatos rendezői, színészi munka és a műszaki dolgozóink – a világosítók, a hangosítók, a díszítők és kellékesek – nagyon különleges összmunkája. Amit a néző nem lát ugyan, de érzékeli az összhatást, olyan, mintha x számú monodráma lenne egymás mellett a színpadon.
A Kamrában a Főtitkárok című Spiró darabot mutattuk be. Nagyon nagy az érdeklődés, mint általában a Spiró darabokra, rendkívül sok a dokumentum, kevésbé klasszikus módon használja azt a drámaszerkezetet és megoldásokat, amiket egy színdarabban az írók általában használnak. A darab a magyar történelmi közelmúltban játszódik, ez egybevág a nézők vágyával, hogy ezekkel az ötvenes évekbeli eseményekkel foglalkozni kell.
A harmadik bemutató a Cigány Mózes, Bezerédi Zoltán előadásában, Kácsor Zsolt könyvének első fejezetét dolgozva fel. Számomra különösen kedves, mert valamikori osztálytársam, Bezerédi Zoltán játssza, aki a covid alatt nem kímélve magát, nekivágott ennek a nehéz feladatnak. Több mint egy órát keményen dolgozik egyedül a színpadon, és a közönségtől nagyon pozitív visszajelzések érkeztek.
Lesz még áprilisban is új bemutató?
Novák Eszter két éve készül a Moszkva-Peking Transzszinfónia című Kárpáti Péter darab bemutatójára. Remélhetjük, hogy a covid már nem fogja megakadályozni. Ez egy szürreálisba hajló utazás egy létező vasútvonalon. Bodó Viktor ötletéből született. Munkatársaival felszálltak a Moszkva-Peking járatra és végigutazták ezt az irdatlan távolságot. A darab nagyon költői, ugyanakkor tele van komikus elemekkel is. A legtöbb színész több szerepet is játszik, sokuk számára valóságos jutalomjáték. Nagyon jó kedvvel próbálnak.
A következő évad tervei már elkészültek? Lehetett tervezni egyáltalán?
A tervezéssel már majdnem kész vagyunk, pedig ilyenkor mi még nem szoktunk elkészülni ezzel, mert mindig jöhetnek különleges események. Nehéz a színészi foglalkoztatottságot jól megoldani. Kevesebb előadást fogunk bemutatni jövőre, mint szoktunk, mert a covid miatt az előadások úgy összezsúfolódtak, hogy nem tudjuk azokat kellőképpen kijátszani.
A régebbi előadásainkat is játszani kell, ugyanakkor új bemutatókra is várnak azok a nézők, akik már látták a régebbieket. A színészeinknek is új munka kell, szeretnek évente új feladatokat kapni. Nagyon különleges helyzetben vagyunk, ezt kell úgy megoldani, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon.
Rendezni is fog mostanában? Hogyan választ darabot?
Most vendégként dolgozom a Budaörsi Latinovits Zoltán Színházban, készítem a Katharina Blum elvesztett tisztessége című előadást. Természetesen készülök arra, hogy rendezzek a Katonában, de hogy mit, azt még homály fedi. Nem lehet ugyanazokban a darabokban gondolkozni, amikor a szomszédban háború dúl, mint előtte.
Azok az előadások, amik fontossá váltak a színház életében, mind valamiféle intuíció következtében jöttek elő. Nem elég gondolkodni, érzékelni kell, hogy a néző mire kíváncsi, hogy mire nyitott a társadalom, és beletalálni abba, ami a legjobban foglalkoztatja.
A háború kitörése megijesztett mindenkit, a színházon belül is lehet érezni. Az infláció, az energiaárak elszabadulása, egyáltalán az energia léte vagy nem megléte sokunkat félelemmel tölt el. Rengeteg probléma van a világban, és el kéne találnunk, hogy mire reagáljunk inkább, vagy mi lesz az, ami az embereket izgatni fogja a jövő szezonban. Az is felmerül, hogy még nem is létezik, amit játszani fogunk, meg kell íratni.
Gondolom, hogy személyes felelősséget érez a munkatársai és a színház iránt. Hogyan viseli ezt ilyen rendkívüli helyzetben?
Persze, nehéz a helyzet, ugyanakkor nagyon összetartó társaság a társulatunk, egy meglehetősen nagy családhoz tudnám hasonlítani. Nagyjából ismerjük egymás gondjait, életének különböző sorsfordulatait. Nem érzem magam egyedül, hogy ez csak az én gondom. Sok jóféle emberi impulzus ér itt mindenkit.
A nehézségek ellenére segítséget nyújtanak fiatal művészeknek a Sufni mentor programjával. Színpadi megvalósításra szánt anyaggal pályázhatnak fiatal alkotók.
Ez a Katona 40 éves születésnapjához méltó projekt lesz. Április 30. a pályázatok leadásának határideje, és már jönnek a hírek tehetséges pályázókról. Izgalmas lesz ezekkel foglalkozni. Segíteni tudunk, de ha egy-egy pályázat megvalósul, abból a színház is profitál. Amit tanításba fektetünk, vagy olyan szituációkat teremtünk, amivel valakinek a fejlődését segítjük, az mindig visszahat. Mi ettől többek leszünk. Ez teljesen új kötelezettségünk, nagyon sokat várok tőle. A színészeink is izgatottak, mert sokan bele fognak kerülni az alkotói folyamatba, és ismeretlen tehetséges művészekkel fognak találkozni.
Ez a hivatás, amit évtizedek óta igen magas színvonalon és sokféleképpen – színészként, rendezőként, színházcsinálóként, egyetemi tanárként – gyakorol a szakma és a közönség maximális elismerése mellett, azt hozta Önnek, amit várt tőle?
Amikor készültem erre a pályára, nem is sejtettem, hogy milyen mélységű élmény ér majd engem.
Nem az foglalkoztatott, hogy mit tartogat számomra, hanem volt egy húzása, és bennem dolgozott valamiféle energia, ami errefelé vitt. Az volt a feladat számomra, hogy elfogadtassam azokkal az emberekkel, akik erre a pályára engedtek, hogy én erre alkalmas vagyok. Amióta csinálom, nagyon sok váratlan és meglepő impulzus ért. Nem sejthettem, hogy ennyire tartalmassá teheti az életemet.
Hogyan hat a színház az életére, hiszen napi 18 órát dolgozik?
A színház a legmeghatározóbb. Folyamatosan játszunk, és bármi előfordulhat. Állandó készenlétet jelent, töretlen érdeklődést, odafigyelést igényel. Azzal alszom el, ami éppen történik, néha éjszaka a megoldásra váró problémákra ébredek, és hajnalban természetesen azzal kelek, hogy mit csináltam jól vagy rosszul, mit kellett volna másképp csinálni, esetleg nem is most, hanem már évekkel ezelőtt vagy miután már a döntést meghoztam. Ez folyamatos, mert a színházban rendkívül érzékeny emberek dolgoznak, akiknek az idegrendszerüket ki is kell tenniük a színpadra. Teljesen kitölti az életemet, de ebben semmi rossz nincsen, csak jó.
Hogyan pihen?
Szerencsés alkat vagyok, mert gyakorlatilag egy nap alatt ki tudom magam pihenni. Ha nyaralni megyek, már az elég, hogy megérkezem, kicsit ott vagyok, és már akkor úgy érzem, hogy kipihentem magam. Jönnék is vissza. Inkább az tesz nyugtalanná, ha sokáig nincsen semmi. A hétköznapokban pedig, nekem elég egy korty jó ital, egy falat finom étel ahhoz, hogy kifogástalan legyen a hangulatom.
A rengeteg szerep – színházban és filmben – és rendezés után van valami, ami kimaradt, amit nagyon szeretne megcsinálni? Van színészi vagy rendezői vágya?
Igazából nincsen. A státuszomnál fogva kénytelen vagyok a jövővel foglalkozni, de a természetem nem a jövőt fürkészi. Tudom, hogy ami most van, nekem azt kell elkapni. A színházban és az életben folyamatos a változás. Kár lenne azzal törődni rendezőként, hogy én mit szeretnék. Azzal kell foglalkozni, amire a néző rezonál. Színészként sem kértem soha szerepet magamnak. Nem szerencsés. Az számít, hogy a rendező mit lát belém, mit szeretne velem kezdeni. Akármi legyen az, nem méricskélem, hogy főszerep vagy kisebb, az izgat, hogy azon belül kihozzam a maximumot. Ez nekem eddig bevált.
szerző: Fridrich Piroska
fotó: Csanádi Gábor
