A föld gyomra bakelitszagú. Az ajtó záródik,
kérjük vigyázzanak! Láva morog a mélyben,
ömlik száz alak, felfelé tör, sűrűsödik
mozgólépcsőn árad és lüktet a húsmagma,
sodor majd fárad. Az én pedig észrevétlen,
részvét nélkül maradt, majd a habzó tömeg
szétterül a kéreg alatt. Mormol az aluljáró,
dübörgő zsoltár száll, visszhangját halál feni,
kántál és kaszál a kaján prímás, ősz kezén
hegedű vicsorog, és fiúkurvák combján
ondó csorog. Majd felfelé a lépcsőn
koszos halom a fény, rongymadonna kuporog,
légy üdvöz szegény! Békésen sztondul
karján kicsi fia, szedálva lóg a kétely,
ajkán dadog az ima. Holttér árnyékában
sanyarú piéta, nem látja senki, a kegyelem
savanyú diéta, míg a többi, a mások
magukba merülnek, diszkomfortba
magukkal nem kerülnek. Fenn fényricsaj,
a villamos halkan hörög, és duda és sziréna
és körmenet pörög, mint lefolyóban a szenny.
Harsogó turista-kar kánonban szemeket forgat,
mind mást akar, olcsó szesz, roller, parlament,
és nézd amott fent kopott bronz szabadság
Lenn vén aszott szent, szemén hályog,
mert vagonban a gyermek, kit halálra tapostak,
nem kapott kegyelmet, csak fényes sztaniolba
száradt ima a zsebében. Arrébb értelmiség,
ápolt kezében slágerköltő könyve
és divatos póráz, végén korcs, hisz elvei
sétálnak. Foszló máz az eszme, az identitást
már tegnapelőtt letette, szép kafka-zakó s illatos
hipszterszakáll helyette, toleránsan siet hát
ateista malaszttal. A színház előtt
kellék a tömeg, marasztal a gesztenyesütő
rézmelege szentimentális barokkságában,
a padon a mentális szürkületből felragyogó néma
hontalan, a próféta ül, mellette virágárus, kezében
sárga nárcisz bokréta hervad békebelin. Tovább
hömpölyög a gyülekezet, a kifőzde előtt
ájtatosan szorít kezet simabőrű menedzser
és hívő marketinges, lábuk alatt drogos terül,
szemében ünnepélyes kristályfekély áhítat.
A közelből már tömjénköd, dunaszag párállja
az alkony roskatag plázaderengő révületében
szent megdonálcok ifjú kórusát. Hosszúnyakú
szlimfit srácok meg lányok, mobilfényes arcukon
archaikus a mosoly, látszik szuperszoft háromrétegű
érzelmeik komoly erőfeszítése, hogy nem létezni,
csak megvalósulni akar. Tovább a hídon ritkul
a tömeg, már nem takar a hold fénye elől.
Nincs hát mentség, nem megyek tovább
megállok. A szentség a korláton marad, és én
a hullámokban. Mordul a mély, a városgyomorban
magasztosan kondul az áhítat, befelé hanyatlik
