Vallás, egzisztenciális útkeresés, Istenhit. Zenei szitokszó, tabutéma, oldschool. A Platon Karataev mégis mesteri szinten bánik a fenti szavakkal. Miért és milyen céllal, pláne, hogyan csinálják? Ezekre kerestük a választ Balla Gergellyel, a zenekar frontemberével.
A Platon Karataev egyediségét meghatározza a vallásközeli témaválasztás. Személyes indíttatás vagy kísérlet?
Arról írunk dalokat, amik legbelül foglalkoztatnak minket. Vallásos családban nőttem fel, így ez már kis gyermekkoromtól kezdve része volt az életemnek, hat rám, így a zenére is, amit csinálok. A mai napig például számomra az orgona hangjának van egyfajta szentsége, ami hihetetlenül megérint, és emiatt próbálom behozni a Platon zenei világába is ezt a hangzást. A dalok középpontjában az ember és a szakralitás áll, ezáltal azt szeretném elérni, ha valaki eljön egy koncertünkre, annak egy kvázi-spirituális élményben lehessen része. Hogy ha valaki eljön egy Platon koncertre, az ne ki-, hanem bekapcsolódjon. A dalszövegekben is sokat merítek a vallásos irodalomból, több utalás is van mind az Ó-, mind az Újszövetségre, de a szúfi misztika, a buddhista hagyomány, vagy taoista gondolatok is hatással voltak a dalokra. A vallási relativizmus, vagy szinkretizmus egy megosztó dolog, és sokkal mélyebb téma ennél, én azonban az ismert hasonlattal élve mégis inkább úgy látom, hogy mindegyik vallás egy-egy külön út fel a hegyre, nem emelném egyiket a másik fölé. Számomra személyesen ez egy szüntelen keresés, és egyre inkább azt veszem észre, hogy amit igazán kutatok, az egy közös mag a vallásokban, és a hagyományoknak azon részei, melyek az eltéréseket domborítják ki, nem érintenek meg, valahol egy, a lényegre rárakódott rétegnek tartom.
Miért vállaltátok, hogy zenétekkel elindultok a „hegy” felé?
Minden alkotót más és más mozgat meg igazán, bennünket ez foglalkoztat a legintenzívebben. A létezés magját járjuk körül módosult tudatállapotokon, a dolgok megkérdőjelezésén, valamint az önmagunkkal és az elmúlással való szembenézésen keresztül. Az énvesztést keresem, azt a pontot, mely az egyént meghaladja, ahol egy kollektív megtapasztalásban lehet részem, egyfajta egység-, vagy azonosság-élményben, ahol minden torzítatlanul önmaga, és előjelek nélkül létezik. Ez a határtalanság-megtapasztalás szerintem szintén egy közös magja lehet a vallásoknak, a metszéspontban helyezkedik el, csak mindenhol egy másik kulturális kontextus öleli körbe, más nyelven beszél ugyanarról. Egy olyan dologról, mely olyan mélyen van, hogy a nyelv talán nem is tud már róla beszélni. Sokszor hallom, hogy a Platon zenéje szomorú, én inkább úgy látom, hogy a mi zenénk egy merülés, és annyira el vagyunk szokva ettől a tartománytól, hogy már nehezen tudjuk elválasztani a mélységet a szomorúságtól. A mi zenénk egy zuhanás ebben az előjelek és jelentés nélküli világban, ami először ijesztő lehet akár, de aztán felszabadító. Talán a vallások is ezt a zuhanást próbálják keretezni. Van egy számomra nagyon fontos idézet, Hermann Hesse írja a Demian c. regényében: „Isteneket teremtünk, harcolunk velük, és ők megáldanak minket.” Nagyon sok minden benne van ebben a mondatban.
Most motivációkról, belső lényegről beszélsz, amit legtöbben nem szúrunk ki, ha betesszük – például – a For Her című albumot. Fontos lenne, hogy mégis kihalljuk a lényeges üzenetet?
A For Her még teljesen mással foglalkozott, inkább egy párkapcsolati tematika köré épült, azonban a The Season of Singing című dal már erről a fentebb is említett egységélményről szól, csak akkor még más eszközökkel tudtuk ezt kifejezni. A második lemez (Atoms, 2020) már sokkal inkább ezeket a témákat feszegeti, egy egzisztenciális útkeresés, bolyongás, ami szintén az emberre, az elmére rárakódott rétegek alatt kutatja a lényeget. Azt fontos azonban kihangsúlyozni, hogy nincs egy üzenet, amit át szeretnénk adni, semmiképp sem tennénk magunkat ilyen szerepbe. Inkább a kérdéseket tesszük fel, melyekre talán sokszor nincs is válasz. Mindig tudom, hogy nekem mit jelent egy adott szöveg, vagy miért írtam le, de tartom, hogy ahány hallgató, befogadó, annyi érvényes megfejtése van a számnak.
Tavaly ősszel jelent meg készülő lemezetek második dala (Vízből van). Vecsei H. Miklós játszik benne, akiről köztudott, hogy Istenhívő színész. Így könnyebb az együttműködés?
Hasit ifj. Vidnyánszky Attilán keresztül ismertük meg, és akárcsak Attival, itt is nagyon hamar láttuk, hogy mennyi közös van bennünk. Hasinak hihetetlenül intenzív jelenléte van, ezt kerestük a kliphez. Azt, hogy ebben a mélységben is egymás szemébe tudunk nézni, és találkozni ott. Mindketten nagyon sokat jelentenek számomra mind emberileg, mind alkotótársként, szóval remélem még sok közös projektünk lesz így együtt. Például Attila rendezi a következő Platon klipet, melynek Lassú madár a címe, és novemberben érkezik.
Az első album a szerelemről, a második egzisztenciális útkeresésről mesél. Miben lesz más a harmadik?
A témaválasztásban most nem lesz akkora ugrás, mint az első két lemez között volt, viszont ez lesz az első magyar nyelvű anyagunk. Azt érzem, hogy az angol nyelv is egy nagy fal volt köztünk és a dalok, s ezáltal köztünk és a közönség között is. Az anyanyelvünkönt teljesen más minőségben tudunk kapcsodni mind alkotóként, mind előadóként a dalokhoz, sorokhoz, így ezáltal talán egy új mélység nyílik meg alattunk. Januárban érkezik a lemez, melynek „Partért kiáltó” lesz a címe. Eddig két dal már meghallgatható róla, még egy single érkezik idén a teljes album megjelenése előtt. A hangszerelésen kicsit csavartunk az előző lemezhez képest, és megint egy konceptlemez lesz, melynek most a víz, mint az egység szimbóluma lesz az összekötő eleme. Hogy hogyan jutunk el onnan, hogy „partért kiáltó víz vagyok” a „vízből van a túlsó part”-on át addig, hogy „minden víz épp a túlsó partig ér el”. Emellett mivel ebből a szavakon és előjekelen túli tartományból próbáljuk felhozni ezeket a dalokat, rengeteg paradoxon is van a szövegekben, mert úgy érzem, hogy bár még így is botladoznak, talán ezek a képek állnak legközelebb ahhoz, amit ott megtapasztaltam.
Az Atmos utolsó perceiben egy magyar számot hallunk. Bevallom, nekem a Karácsony jut róla eszembe.
Ezért is mondom, ahány hallgató, annyi megfejtése van egy dalnak. A Valaki jár a fák hegyén című dal egy Kaláka feldolgozás, az együttes fennállásának ötvenedik évfordulójára megjelent lemezre került fel először. Nem mi írtuk a szöveget, sem a zenét, de ahogy hozzányúltam, olyan volt, mintha én szereztem volna, annyira magaménak éreztem és olyan mélyen rezonált bennem. Amikor kiadtuk, még fogalmunk sem volt róla, hogy magyar nyelvre váltunk majd, szóval nem volt olyan szándékunk vele, hogy ezzel jelezzünk előre bármit is. Az viszont igaz, hogy a Valaki jár egy hatalmas lépés volt az anyanyelvünkre váltás felé, mert itt láttuk először azt, hogy a mi zenei világunk, és az, amit a dalszövegekben is keresünk, mennyire jól működik magyar nyelven, és semmivel sem lesz kevesebb, sőt.
Mi a helyzet az Atmons nyitózenéjével (Ex Nihilo), ami egy filozófiai fogalom?
Az „ex nihilo nihil fit” filozófiai axiómára utal, miszerint a semmiből nem lesz valami. Számomra ez is inkább kérdésfelvetés, mint kijelentés, válaszként legalábbis semmiképp sem értelmezhető számomra. Nálam azt mozdítja be, hogy van valami nálunk nagyobb, viszont az a tudatunkkal nem megismerhető létező. Az Ex Nihilo, bár az album első száma, ez született meg utoljára a lemezről. Már szinte kész volt az album, de még szerettem volna valamit írni, ami egy erős felütés az anyagnak, nem is egy teljes dalban gondolkoztam, inkább egy intro-ban. Végül ez a mantra-szerű szám lett belőle, egy hatalmas alkotás-élmény, melynél szintén azt éreztem, hogy nem én írtam ezt a dalt, csak érkezett valahonnan. Ez a dal egy erős alaphangulatot ad a lemeznek, és a dalok hallgatásán keresztül egy közös élményre hív: kutasd, érezd, érintsd meg a belső magot, fogadd be a teremtés katarzisát.
A filozófia alapja, hogy megkérdőjelezi önmagát. A Platon Karataev mennyire kérdőjelezi meg magát?
Szerintem folyton ezt csináljuk. A második lemez is erről szól, a harmadik pedig még inkább erre koncentrál: a kérdések feltevésére, önmagunk és minden megkérdőjelezésére, valamint a válasznélküliségben való lebegésre.
szerző: Werner Nikolett
fotó: Sinco
