A mostban levés egyike a legnehezebb feladataimnak. Képes voltam életben tartani „szerelmet”, eszelősen, nem tudomást véve arról, hogy ez a jelennek mit sem használ, sőt, boldog sem vagyok és húz le a dolog, csak mert huszonéve volt pár reményt keltő percünk, és hajlamom volt pánikolni a jövőn ugyanígy, mit sem törődve azzal, hogy amit élek (vagy nem élek) az lesz a múltam – aztán nyávoghatok az elszalasztott dolgokon, mondjuk ha azért adnának diplomát, phd-m lenne. De az biztos, nehéz volt megértenem, hogy a jelenem a múltam jövője és a jövőm múltja, tehát ha másért nem is, ezért kéne vele valamit kezdeni.
Nem kéne sok visszaállnom erre a működésre, ezt szoktam meg, jelen lenni valamiben húsbamarón és megélve, lehet jó és rossz is, az élmény nyilván nehéz, bár idősíkok közt bolyongani sem az a méznyalás – ahogy a barátnőm mondaná, fáklyás menet helyett.
De úgy döntöttem, nem állok. Évekig utáltam a telet, erről írtam is már. Aztán idén (tavaly) valahogy természetesnek vettem, hogy ez VAN, ne várd a májust ugye, mert addig is megy az élet visszahozhatatlan percekkel, amíg én hibernálom itt az érzékszerveimet. A múlt szerelmein azért tudtam szenvedni, de vittem az életem magamat is meglepő sodrással, fasza volt, tényleg. Tervek, amikért teszek is, nem csak úgy kitalálom, hogy gyarapodjon az elvetélt álmok tárháza – hát így voltam én. És közben pofátlanul jól voltam, tényleg. A jelenben. Aztán arra keltem egy reggel, hogy a szomszédban háború van. Most. Az én életemben, abban az életben, amiben bármire meg mertem volna esküdni, hogy ilyen nem lesz, megtanulta az emberiség, a gyerekeink már nem viszik a traumát, amitől én például nem tudok vasúton búcsúzni.
Nem tanulta meg. Pillanatok alatt kérdőjeleződött meg a jövő. Folyamatosan arra gondoltam, mit élhetnek át azok az anyák, akik bőröndbe teszik a mosthoz szükséges dolgokat és ahova aligha fér bele bármi a múltból vagy jövőből. Az apák, akiknek maradniuk kell. Mindenki, aki érintett, ha szülő-ha nem. Mindenki, akinek ez az élete van. És persze szorongató bizonytalanságot is éreztem, hogy mindez milyen hatással lesz a fiam életére például.
Menekültem volna a múltba, ahol még minden rendben látszott, visszasírandó luxusbajnak tűnt a volt szerelem, hja, amikor ez volt a legnagyobb problémám, hát micsoda élet volt! Elmúlt aztán a nosztalgikus önátcseszés, átpriorizálódott minden, hogy aztán csak a lényeg maradjon. Mert megkaptam a legintőbb jelet, amit csak kaphatok, hogy a jelennek örüljek. Hétfő éjjel a gyermekkardiológián ültem kétségbeesve, a fiamnak az amúgy enyhe tünetekkel átvészelt covidja után két héttel szívizomgyulladása lett. Hála Istennek enyhe ez is, de jó pár hétre kimarad abból az életből (hangverseny, muzsikálás, barátok, suli), amit imád. És ez a gyerek beleállt és azt mondta: oké, ez van most. Kibírom, hogy a jövőben ne legyen ez, de addig is élvezném, amit most lehet. És hallgatja a zenét és olvassa a könyvet. Befektet a jövőbe, közben élvezi a jelent. És nem búsul a múlton.
Nem szeretnék már többet úgy élni, hogy ott voltam és majd megérkezem. Most van most. Békében, szeretetben legyen így. Ha világban ezt egymagam elintézni nem is tudom, igyekszem a mi világunkban. Aztán ha a sok kis világ összeér, még kisülhet valami jó is belőle.
Vigyázzanak magukra, nagyon!
Nuszer Mirjam
