Bizonyára nem az én különleges tulajdonságom, hogy egyszerűen május-függő vagyok. Sok emberrel beszélek amúgy is, nem látom egyedinek a dolgot, a május valahogy szimpatikus a legtöbbjüknek, minden színes és eperillatú, nincs már füstszag és nincs még kátránnyal kevert dinnye plusz izzadtság a levegőben. Persze bármikor becserélnék egy téli hónapot egy forró júliusra is, de mégis, májusban vagyok a legboldogabb, még ha visszagondolva, legkevésbé történnek velem olyankor jó dolgok. Sőt, egyébként kifejezetten szar dolgok szoktak velem történni májusban, most, hogy ezt így végiggondolom, leginkább – sokszor fájdalmas – lezárásokkal jár, hagytak már el májusban, nagyapám is akkor hagyott el örökre, épp Radnóti szülinapján, még hasonlítottak is, szóval a legboldogabb talán túlzó kifejezés, de mégis, májusban valahogy ott az ígéret, hogy jön a jó, most már tényleg, igazán. Idén is lesz májusban fontos lezárás, véget ér egy számomra kedves és fontos csodás utazás, erről majd írok később, csak hát az ember – legalábbis én – egyedül szeretek búcsúzni és kincsesfiókba pakolni dolgokat, hogy aztán feldolgozva a múlandóságot, már másoknak is megmutassam.
Szóval mindjárt itt van az én kedvencem, anyák napjástúl, gyereknapostól, eprestől, Kobucistúl, Rómaistúl, mindenestől, hogy végre ne kámpicsorodjak el szétfagyva a „ne várd a májust, hiszen közelít a tél” Zoránra, akit amúgy tényleg nagyon bírok, csak néha olyan örök igazságokat énekel meg, amikkel nem szeretnék szembesülni. A szerelemnek múlnia kell sem a kedvencem, pont ezért. Hajlamom, hogy már a nyaralás első napján gyászolom az egész nyaralást és számolom, még hány nap boldogság, ami így aztán nem sok. Szóval, ha múlnia kell, akkor meg a fene megette az egészet, gondoltam én jó sokáig rettegve, hogy most múlik pontosan (ez tudom, hogy Quimby és nem Zorán :)), de mielőtt a terapeutám felzokogna, egyre jobban megy a jelenben levés.
És májusban valahogy mégis, mégis, minden ellenére, jó a jelen. Szeretem a téli ruhák elpakolását, most mondjuk a családom zokog fel, mert ilyen performanszot még nem láttak, de olyan jól hangzott, szinte láttam magam előtt, na jó, tehát szeretem a szekrénybe kétségbeesetten bezúdított nyári ruhák elővételét, mosását, vasalását, oké, ez utóbbi sincs, de hasonlóan remekül hangzik, olyan komoly asszonyosan, kicsit enyhébben ugyan, de szeretem a bassza meg, kihíztam a kedvencem / szétcseszte a macska, amikor vendég jött és a szekrénybe menekült, ahol pánikszerűen karmolászott – meg amúgy is cérnafüggő a lelkem, hajmeresztő addikciói vannak – / nem találom a másik kedvencem, most tényleg, a bőröndben van augusztus óta? rácsodálkozásokat, az egyre tovább nyitva maradható ablakot (bukóra nyilván, mert a macska tényleg nem százas), hogy megint megbánhatom a Flóriánon, ötven méterre a lakástól, hogy magassarkúban indultam és a villamoson átcseréljem a converse cipőmre, amit előrelátóan bevágtam a retikülömbe, így merész stílusmixszel csapatok a városban, hogy a piacon a narancssárga halmokat lassan leváltja a sok piros, zöld, meg a szivárvány minden színe és legújabb szenvedélyemnek hódolva, órákat fotózhatom a virágokat, kedvencemet az orgonát a Gellért-hegyen, amit előtte megmászok és azokban a percekben nem, hogy a májust nem szeretem, hanem mindent utálok, kiváltképp túrázni, de mégis kell, mert jó felérni a csúcsra, annak meg ára van.
Szóval ilyen év-csúcsa nekem a május, az ígéretek, az elengedések, az optimizmus hónapja, amikor mosolyogni is jó, mert legalább nem fagy az arcunkra a mosoly.
Csodás májust!
Nuszer Mirjam Johanna
