Kellemes nyáreste volt. Este tízkor dolgunk végeztével odafordultam Anyukámhoz:
– Akkor van kedved rókákat lesni?
Beültünk az autóba és két percbe sem telt, már a Gyurkovics Mária lépcső alján álltunk. Feszülten figyeltünk mindketten előre, de csendben maradni nem tudtunk. Magyaráztam neki lelkesen a legutóbbi élményemet:
– Ott a középső lépcsősornál jött elő a múltkor először a nagy róka, majd utána a négy picinye. Én lélegzet-visszafojtva figyeltem őket, de megérte, mert nem sokkal később újra felbukkant a nagy csapat, csak most ellenkező irányba tartottak. Aztán máskor meg ott ültem este a lépcsőn és innen, a járdáról figyelt be egy róka, egészen sokáig szemeztünk egymással. Szerintem szerette volna tudni, feljöhet-e a lépcsőn. Inkább úgy döntött, hogy nem szavaz bizalmat nekem, és eloldalgott. Őszintén szólva ezt megkönnyebbült sóhajjal nyugtáztam.
Anyukám is nagyon szerette volna látni őket. Június eleje volt, mégis hirtelen nagyon lehűlt az idő. A lépcsősort mindkét oldalról lámpák és hatalmas fák szegélyezték, tehát a megfigyelt állatok – amennyiben hajlandóak mutatkozni előttünk – igen jó megvilágításba kerültek volna. Aztán feltámadt a szél is. És ahogy ott álltunk, én, negyvenéves fejjel a hetvenéves anyám mellett újra gyermekké váltam. Azt vettem észre, hogy a lépcsősor tetején mintha egy hatalmas, ezer pici égővel megvilágított hinta himbálózna lassan ide-oda. Kik ülhetnek benne? Soha életemben nem láttam még ekkora hintát. És vajon ki az, aki időről időre hatalmas bársonypuha kezével meglöki? Most lelassult… majd újra gyorsabban mozog ide-oda. Ellenállhatatlan vágyat éreztem arra, hogy felrohanjak a lépcső legtetejére, és meggyőződjek arról, hogy mi folyik ott. Ám akkor a tervünk – miszerint a rókák majd nemsokára előbújnak, és mi gyönyörködhetünk bennük, ha csak néhány másodpercre is – meghiúsult volna. Anyukámnak nem szóltam a felfedezésemről, végre csendben tudtunk maradni, ő is csak meredt maga elé, abban biztos vagyok, ő nem a hintát nézte. Akkor a szemem sarkából rápillantottam, és ez futott át a fejemben: „Vajon lesz-e még ebben a földi életben ilyen meghitt pillanatunk? A sors majdnem egy évet elvett az életünkből. Most láthattuk csak viszont egymást. De ki fogja visszaadni azt az évet? Emlékszel, Mama, mennyire utáltuk mindketten a digitalizált világot, mennyire ódzkodtunk az okoseszközöktől? Most ott tartok, hála nekik, hogy ha csak virtuálisan is, de visszaadtak nekem a karantén időszakban.”
De ezeket nem mondtam ki, csak gondoltam. Lopva néztelek és láttam mennyire öreg vagy és fáradt. De az is igaz, hogy nem mindenki vállal be hetvenévesen egy késő esti „rókavadászatot”. Szóval büszke voltam rád és a töretlen, bizalommal és szeretettel teli kapcsolatunkra. Még ha ez kívülről nem is mindig látszik ilyennek. Amikor visszatértem gondolataimból a valóságba és még jobban megnéztem azt a hintát – ami borzasztóan izgatta a fantáziámat –, észrevettem, hogy hiszen az még csak véletlenül sem egy hinta, hanem pusztán a fák tetejét világítják meg a lépcsősor lámpái, így fényárban úszik a lombkorona. Közben pedig a hűvös nyári szellő incselkedik vele. Szóval mégis csak felnőttem. Még sincsenek csodák. Mégsem kell lélekszakadva felszaladnom a lépcsőn gyermeki kíváncsiságtól hajtva. Kicsit elszontyolodtam. De mindez nem számít, mert aznap este visszakaptam valami olyat, amit régen elveszettnek hittem, a bennem élő gyermeket. Mindezt pedig úgy élhettem át, hogy akitől az életemet kaptam, ott lehetett mellettem.
És hogy előjöttek-e a rókák? Nem, nem volt szerencsénk látni őket, talán ők is figyeltek minket valahonnan, és nem akarták megzavarni a pillanatot. Vagy a hatalmas hintában ringatóztak éppen és fittyet hánytak a világra.
