Már esteledett, az ablak beengedte a sötétet, az meg rátelepedett a díványra, majd végigkúszott a szegényesen megterített asztalon, és a sarokban állt meg, pontosan a kislány mellett.
A szoba majdnem üres volt és rettenetesen hideg. Egy kopott dívány – örökölték nagyitól, aki tavaly ment el tőlük örökre – néhány rongyos takaróval a tetején, egy háromlábú asztal, melynek a hiányzó lábát téglák helyettesítették. Egy öreg komód, melyben az a néhány ruha ölelgette egymást, amik megmaradtak abból a régi életükből. Tetején ült a kislány babája, színes szoknya, fehér blúz, egy kötött kabátka mutatta, hogy milyen jó dolga van, és legalább ő nem fázik.
Odakint a mínuszok szaladgáltak, és ha kinyílt az ajtó, rögtön be is osontak a szobába és a konyhának kinevezett néhány lépésnyi előtérbe. Az ajtók csak jelezték, hogy valaha azok voltak, az ablakot fekete rongyszőnyeg takarta, de a hidegtől nem védett picinykét sem.
Az erdőben találtak rá a kunyhóra, egy meleg nyári napon, mikor sétára indultak, és azon gondolkodtak, mi lesz velük, ha az a szerény kis ház is elvész az adósságban. Volt némi remény, hogy sikerül kilábalniuk a bajból, de akkor lett beteg nagyanyó, és a gyógyíttatás, a kórház, a gyógyszerek… hát elfogyott a megtakarított pénzecskéjük. A temetés költségei is magasak voltak, a baj meg nem jár egyedül, apa is elvesztette munkáját.
Dolgos, erős ember az én párom – mondogatta az anya – majd csak talál magának munkát.
Hát nem talált. Aztán bánatában inni kezdett, egyszer még meg is ütötte… reggel meg nem találta sehol. Délre lett meg – az ólban volt, már kék volt a teste, mire levágták a kötelet a gerendáról.
Nem sírt, csak szorosan magához ölelte a kislányt. Még volt egy szép fekete ruhája – mára szürke, kopott. Tán emiatt nem fogadta szívesen a szomszédasszony, mikor átment, hogy takaríthasson továbbra is. De, lehet, hogy az ember miatt zavarta el.
Részeges ember felesége nem kell ide – mondta, és becsapta előtte az ajtót.
Akkor döntötte el, hogy kimennek lakni az erdőre. Fa lesz ott elég télire, ennivaló majd csak akad a bokrokon, meg aztán csak lesz valaki, aki megsegíti. Vagy mégsem? Nem akarta tudni a választ.
Haragudott a férjére, amiért ilyen gyorsan magára hagyta őket, ilyen gyáván elfutott a bajok elől. Ő, a gyenge asszony viszi most azt a rohadt nagy keresztet, amit ketten kellett volna, hogy cipeljenek.
Haragudott a nagyira is, hisz nem volt még öreg, segíthetett volna… de az-az átkozott rák, meg az a volna…
Már esteledett, az ablak beengedte a sötétet, az meg rátelepedett a díványra, majd végigkúszott a szegényesen megterített asztalon, és a sarokban állt meg, pontosan a kislány mellett.
Olyan szép, akár az angyalok – suttogta a lányka felé. Nem mert odamenni hozzá, hogy megfogja a kezét. Tudta, már hideg, jéghideg. Tegnap óta nem evett, nem akart felkelni, és nem szólt, ha kérdezte. Tegnap nem volt tűz, abban a vaskályhában, amit ott talált a szemét közt. Alig bírta megmozdítani, de valahogy mégis csak idehúzta, aztán begyújtott.
Olyan jó volt a melegben ülni, és csak énekelni azt a régi dalocskát, amit anyától tanult valaha. Otthon mindig meleg volt, és kenyér illata járta be a konyhát, mire reggel felébredt. Meg leves, és hús volt a terített asztalon, hétköznap is, meg vasárnap. És töltött káposzta, meg sütemény, túrós-lekváros…
Csak fekszik ez a lány – sírta el magát, majd mellé térdelt a kis testnek. Lehajolt érte, hogy ölébe vegye.
Milyen nehéz lettél szentem – súgta fülébe – majd megcsókolta homlokát, és kezecskéjére ejtette forró könnyeit.
Hideg, olyan nagyon hideg – szaladt végig agyában a gondolat. Még jobban szorította magához, majd hirtelen lefektette a jéghideg földre, és rátakarta egyetlen kabátját.
Ne félj – súgta volna, de hang nem jött ki a torkán – ne félj, én nem fázom.
Már nyolc is elmúlt, a kályhában aprókat pattogott a parázs, jó meleg volt a szobában.
Az ajtóban a szomszédasszony állt, kezében egy tál gőzölgő leves.
– Aranyom, most értem eddig, láttam még van némi világosság, hát hoztam egy kis forró…
Kezéből földre hullt a díszes fazék, a forró leves szétfolyt a rongyos szőnyegen, és egész a sarokig ért.
– Alszanak, már mélyen alszanak. – motyogta maga elé – Milyen nagyon szépek, akár az angyalok!
