„Az alkotás folyamatát szeretem”
Balatoni József, alias Jocó bácsi, pedagógus, író, influenszer, nem csak az iskolában tanít, de sok százezer gyermeknek, szülőnek, kollégának segít, cikkeivel, előadásaival, könyveivel és az interneten keresztül, hogy szabadon, kísérletezve tanuljon, és fedezze fel a világot, önmagát és képességeit. Közben pedig megragad minden alkalmat, hogy mindenkitől, főleg a gyermekektől, ő maga is tanuljon.
Már nagyon korán, hatéves korodban tudtad, hogy tanítani fogsz. Azt tervezted vagy gondoltál rá egyáltalán, hogy mára fogalommá válsz Jocó bácsiként?
Ez nem tudatos döntés volt. Nem úgy álltam neki, hogy influenszer leszek, brand vagy fogalom, ahogy mondtad, hanem egyszer csak azt vettem észre, hogy azzá váltam. Amikor 2015-ben elindítottam, egyáltalán nem gondoltam, hogy százezernél több követőm lesz, és hogy milliók olvassák, amit írok, mert hogy van olyan írásom, amit kétmillióan olvastak el. Ez Magyarországon nagyon durva szám, és óriási felelősség. Nem mindegy, hogy mit mondok, hogy mi mellé állok oda, fontos lett, hogy mit gondolok a világról, hogy mit közvetítek a világ felé. Ez azonban útközben jött. Azt vettem észre, hogy hivatkoznak rám, hogy lett egy ilyen „Jocó bácsiság”, és az oktatásban megkerülhetetlen lett a személyiségem. Pozitív vagy negatív értelemben. Ez tök jó dolog, de óriási felelősséggel is jár.
Rengeteg dologgal foglalkozol: tanítasz, cikkeket írsz a WMN-nek, dolgozol a noÁR mozgalomnak és a Felelős Szülők Iskolájának, író vagy, már hat könyved jelent meg. Még a tanítás a legfontosabb?
A tanítás az elsődleges, teljes állásban dolgozom egy általános iskola- és gimnáziumban. Ebből jön minden más. Mindegyik egyfajta szerelem, a könyvírás, a cikkírás, az előadások és a szakértői munka, de maga az influenszerkedés is. Azt gondolom, hogy nem tudnék hiteles lenni benne, ha nem szeretném.
A többi érdekes munka hogy jött az életedbe?
Ezek a dolgok egyszer csak megtaláltak, anélkül, hogy én mentem volna utánuk. D. Tóth Krisztával közösen vettünk részt egy rendezvényen, még 2016. áprilisában. Előtte indult a WMN. Beszélgetni kezdtünk, majd megkeresett, hogy szüksége van egy pedagógusra, aki jól tud írni, és elmondja a gondolatait. A könyvírás is így jött, egyik január elsején eldöntöttem, és pár hónapon belül megírtam az első könyvem, amit magánkiadásban jelentettünk meg. Majd a másodikat is. Azután volt egy regényötletem, amit teljesen véletlenül, egy tárgyaláson megemlített a menedzserem a Jaffa kiadó vezetőjének, akinek megtetszett az ötlet. Ebből lett a Kamaszharc című regényem, amit azután követett a többi. Rengeteg előadásra hívnak Magyarországon, és most már külföldre is. Talán az a titka, hogy semmit sosem akartam görcsösen, talán jókor voltam jó helyen. A szerencse is közrejátszhatott vagy a személyiségem. Amikor például azt mondták, hogy írjak egy könyvet, és kiadják, megírtam.
Molnár Áronnal évek óta ismerjük egymást és egyszer csak felkért, hogy legyek a mozgalom oktatásért felelős nagykövete. Örömmel mondtam igen. Sokrétű a feladat, például, Áronnal elkészítettünk egy klipet a pedagógus sztrájk megsegítésére, márciusban. Amikor a mozgalom oktatási ügyben akar megszólalni, akkor én alkotok véleményt vagy elmegyek interjúra a noÁr nevében.
Olvastam, hogy meghívást kaptál a Péterfy Akadémiára, írást tanítani.
Szeptembertől kreatív írást és íráskészséget fogunk tanítani az alkotás, könyvírás iránt érdeklődő gyermekeknek, egy szintén író és magyar szakos pedagógus hölggyel, Pásztor Andreával. Nagyon örülök, mert izgalmas új kihívás ez, Péterfy Gergely tananyagát alakítjuk kicsit át önmagunkra, élménypedagógiával, játékkal átitatva.
Hogyan kezdtél élménypedagógiai módszerekkel tanítani? Hogyan működik ez a módszer és miért jobb, szerinted, a hagyományos módszereknél?
Egy olyan intézménybe kerültem, ahol élménypedagógiával dolgoztak, elkezdtem kipróbálni és megszerettem.
Az élménypedagógia közel harminc éve van jelen a pedagógiában, és hála a jóistennek sokan felismerik áldásos hatásait, hogy mennyire jó ez a módszer, és egyre többen elsajátítják és alkalmazzák. Léteznek a témaban kurzusok pedagógusok számára, önköltségi áron elvégezhetőek.
Itt pedagógusként nem te vagy a tudás forrása, az origója, hanem a gyermek. Az adott feladatot a gyermek oldja meg. Te mellette vagy, kvázi segítőként – facilitátornak hívják az ilyen segítőt – de nem szólsz bele, akkor sem, ha azt látod, hogy hibázik. Utána értelmezitek a gyakorlatot, és ő maga képes lesz arra, hogy kijavítsa az adott esetben elkövetett hibát. Ez a tapasztalati tanulás, a gyermek és a feladat kerül a középpontba, a tanári ego pedig, hátralép.
Hogyan telt a nyári szüneted? Sikerült feltöltődnöd? Hogy vagy most?
Az utóbbi időben rengeteg minden történt az életemben, mélyre kerültem, de most nagyon jól vagyok. Felismertem, hogy mivel van problémám, mi az, amivel dolgoznom kell, és el tudtam engedni azokat a dolgokat, amiket nem tudok befolyásolni, mint például egy törvényt. Felismertem magamon a depresszió jeleit, és tudtam tenni ellene. Fontos volt, hogy most szembe mertem nézni a félelmeimmel és nem a munkába menekültem, mint ahogy az elmúlt fél évben tettem. Közben jöttek olyan emberek az életembe, akik nagy hatással voltak rám, és ki tudtak hozni a rossz állapotból. Megnéztem az Átriumban az Őrült nők ketrece és az Isteni végjáték című előadásokat, és a hatalmas élmény után volt egy nagy beszélgetésem, emberi kapcsolódásom, ami rengeteget segített. Otthon töltöttem egy hetet a szüleimnél Papkeszin, a Balatonnál. Többször lementünk horgászni, strandolni, igazi mély feltöltődés volt. Ezért is tudtam belekezdeni az új könyvem írásába.
Milyen lesz az új könyved? Mikorra készül el?
Az új könyvem magamról szól, de igazából pedagógia lesz ez is, illetve az életem kudarcairól és az azokból való felállásról írok. Pedagógus szemmel visszatekintek az életemre, a gyerekkoromtól kezdve, de már a születésem körüli balhékat is átitattam pedagógiával. Nagyon erős könyv lesz, rengeteget fog adni. Van egy előadásom is a témában, arról, hogy hogyan gyógyultam meg, miután elgázoltak, a dadogásomról, a válásomról és a felállásról. Ezeket írom meg könyv formában. Nagyon izgalmas lesz. Bízom benne, hogy december elejére kint lesz a polcokon.
Amikor az ukrajnai háború miatt megindult a menekültáradat, önkéntesként segítettél. Hogy élted meg ezeket a napokat?
Márciusban a Nyugati pályaudvaron voltam kint. Nekem egy nagy tanulási folyamatot jelentett.
Három vagy négy napja érkeztek a menekültek, amikor először kimentem, hogy adományt vigyek. Hatalmas káosz volt, terveztem, hogy kint maradok, de annyira kiborultam, hogy elsírtam magam. Átadtam az adományt, és eljöttem. Ültem otthon, rettenetesen tehetetlennek éreztem magam, és dühösnek. Másnap újra kimentem és ott maradtam egész éjszakára, azután napokig dolgoztam ott, egész estéken, éjjeleken keresztül. Rengeteg emberi sorsot láttam, rengeteg sírást és megzuhanást az önkéntesek között is. Felemelő pillanatok is voltak, például, amikor több hét után egy család ott egyesült a szemünk előtt. Láttam a megkönnyebbülést is, amikor valaki megérkezett, hogy túl van a legnehezebbjén, miután napok óta úton volt gyalog, mondjuk a kutyájával a kezében.
Rengeteget tanultam és fejlődtem. Lelkileg nagyon sokat kivett belőlem, de rendkívül sokat adott hozzá az életszemléletemhez. Ezért is mondom mindenkinek, hogy ha teheted, menj el önkénteskedni, akár egy állatmenhelyre, hajléktalanokkal foglalkozó intézménybe vagy sérült gyermekekkel foglalkozó alapítvágyhoz, bárhová, mert rengeteget kapsz lelkileg, és másként fogod tekinteni a saját életedet, miután ezeket megéled.
Ezért is önkénteskedem sok helyen, sokszor titokban, mert nem magamat akarom fényezni. Amikor meg hírt adok róla, az azért történik, hogy megismerjék az adott alapítvány munkáját, vagy azokat az érzéseket, melyeket bennem kelt egy-egy ilyen élmény.
Úgy tűnik a pedagógusok társadalmi megbecsülése sokat romlott az utóbbi évek alatt.
Hogy érzed magad, kvázi közellenségként?
Nagyon rosszul, amikor a jövőért dolgozol, gyermekeket nevelsz, és mégis van egy ilyen attitűd, hogy te hazudsz, te nem dolgozol eleget, meg sem érdemled a fizetésedet, állandóan nyári szüneten vagy! Rengeteg ilyen sztereotípia ivódott be a magyar társadalomba. Ez az elmúlt húsz-harminc éves kommunikációnak is köszönhető, abszolút így állítanak be bennünket. Mindenkinek van negatív élménye pedagógusokkal kapcsolatban, és ezt a negatív élményt kivetítik mindenkire. Így lehet közös ellenséget kreálni. Bár lassan mindenki az lesz, és tök jó lenne, ha ezek a közös ellenségek végre összefognának.
Minden nehézség ellenére mi az, ami miatt úgy érzed, érdemes csinálni, akár a tanítást, akár a felelős társadalmi kiállást? Mi az, ami fel tudja dobni egy napodat?
Feldob egy séta a kutyusommal, egy baráti beszélgetés, egy jó könyv, egy jó kávé a napsütésben. Megyek az utcán, mosolyog rám egy kedves hölgy, és én visszamosolygok. Apró pillanatok ezek, de a boldogságot ilyen pillanatok adják. Az nem konstans állapot. Ezeket a pillanatokat igyekszem minden nap észrevenni.
Nagyon jó érzés kiállni mások mellett és kiállni ügyekért. Rengeteg szeretetet és elismerést kapok az emberektől, odajönnek, megölelnek, megköszönik egy-egy írásomat, gondolatomat, kiállásomat. Csodálatos, amikor látsz egy gyermeket fejlődni, amikor látod, hogy eljut A-ból B-be, és neked abban részed van. Nagyon szeretek alkotni, tök jó, ha egy mű elkészül, de igazából az alkotás folyamatát szeretem, összeállítani egy színházi előadást, vagy egy előadást megtartani, megírni egy könyvet. Nagyon jó érzés, hogy működnek a kreatív energiáim, hogy hatást váltanak ki az emberekből. Még mindig úgy érzem, sokkal több jót kapok, mint negatívat. Ez engem épít, inspirál, és hajt előre.
interjú: Fridrich Piroska
fotó: Csanádi Gábor