Maladyipe 1.
(‘Találkozás’)
2011 nyara volt. B. éppen újra nekivágott a nagy semminek, mert kitelepítették otthonról. Vagyis hát nem egészen a semmibe indult, mert voltak tétova tervei az utolsó balatonozása után Keszthellyel, a Festetich kastéllyal – valami meglebegtetett teremőri állás – , de annyira a bizonytalanban lógott az egész, hogy B. inkább felhívta egy útbaeső városban olykor elidőző cimboráját, hogy találkozzanak. A cimbora épp a másik, nem messze eső, elő-balatoni alkalmi telephelyén tartózkodott, a nagyszülei szőlővel és borospincével megtunningolt víkendházában. A rég látott cimbora most már szívesen találkozott B-vel, pedig már kezdte leírni őt, a tanári levitézlését követő ámokfutása után, ám B. végül ideiglenesen a blogoszférában bizonyította, hogy maradt még benne spiritusz. Aztán végül B. bizonyos vallási témájú cikkekkel ismét darázsfészekbe nyúlt, alaposan megégette magát. A szerzőtársakkal is kenyértörésig ment a dolog a fránya politika mentén. Mikor írt, vagy néha a klaviatúrára hányt, bőven volt mit kiadnia, ventillálnia magából, csak hát a ventillálás idővel fröcsögő fikázódássá is vadult. B. nem volt teljesen felkészülve-felkészítve a blogger-szerepre, aztán idővel annyira eggyé kezdett válni a nickjével, hogy néha már nehezen tudta eldönteni, hogy ő ő-e, vagy Jakováli Hasszán, esetleg már Tyler Durdan (ameddig a Fight club posztjában eljutott…)??? B. akkorra már a szokásosnál is vakmerőbb, (új erőre kapott), kötekedőbb, cinikusabb, provokatívabb lett, az I.R.L. és az online megnyilvánulásai kezdtek veszélyesen és kibogozhatatlanul összeolvadni – mintha a szóbeli, „élő” megnyilvánulásaiban is posztokat, bejegyzésekbe illő mondatokat ontott volna magából.
B. és a haverja egykor nagy anyagos cimborák voltak, együtt partyztak, afteroztak, lopták a napot, vagy vezették éppen le a dolgos élet feszültségeit. Az ilyenfajta cimboraság azonban csak addig tart, amíg van anyag, vagy az egyiknek be nem nő a feje lágya, vagy a másik vállalhatatlanul le nem csúszik. B. abban az időben éppen elhibázott módon próbált visszakapaszkodni a csúnya lejtőről. Egy időre el is hitte magáról, hogy talpra állt, újra a régi, sőt az addig ki nem teljesedett írásvágya és éhsége kifakadtával kezd úgy kibontakozni, ahogyan mindig is szerette volna. A cimbora is adott egy esélyt B.-nek, akit már majdnem leírt amúgy, elvégre B. akkor épp egyetemen tanult, írt, az akkor legnépszerűbb hírportál blogajánlójából olvasták jobban sikerült posztjait. Nem volt, végre nem volt ciki vele mutatkozni. Az első este B. és a cimborája alaposan leitták magukat a találkozás örömére. Volt miből, mert a környék híres bortermelő vidéke az országnak. Még egy helyi fiatalok által előszeretettel látogatott kocsmába is ellátogattak, ahol B.-nél elment az adás, és szokás szerint előadta magát (kontrollvesztően kivagyi módon). B., miután meghalott egy System of a Down számot a zenegépben, a biliárdasztalt verve kezdett el „örményezni”, mert az ugye mégse zsidózás (csak láthatatlan, vagy rejtett, de érezhető következményei vannak és lesznek, vagy szembejön valami kemény kötésű suhanc BM-vagy HM-es családdal….), nincs rá törvényes, vagy bevett szankció. B. ekkoriban – nyilván az isztambuli útja is belejátszott – online janicsárnak, asszaszinnak és ifjútöröknek képzelte magát egyszerre (DJ Kemal és MC Talat…). B. persze erre a még a helyi vagány csávókat is megdöbbentő produkciójára mit sem emlékezett, mert már a szőlőben elvágták nála a fonalat. Aztán jött a kínos másnap a macskajajos puzzlé-zása az estének:
– Hallod, B. elég meredeket alakítottál már megint, azt hittem, meg fognak verni a kocsmában, ráadásul utána meg utána úgy horkoltál, hogy azt hittem, megfulladsz!
– Na neeee, asztakurva, már megint??!! Meg micsodaaa?? Örményezteeeeem, csajok seggét paskoltam??? Hijj!
– Na mindegy, ismerlek már, mint a rossz pénzt, ma már nem kéne a piával tovább fokozni a dolgokat, amúgy is jön Geri, kéne valamit intézni.
– Intézni? Hát te vagy itthon…
– Hááát errefelé, ahogy én tudom, többnyire moréktól lehet intézni ilyesmit, és tudod, én tartok tőlük, inkább kerülöm őket, de te kutatod őket baszki, még lovárul is megtanultál, nem beszélve a Kisfröccsös brigádról, szóval aktivizáld már magadat, na!
B. erre erősen elgondolkozott, feladták neki a leckét, meg hát fájt a feje, kavargott és égett a gyomra az előző éjszakától. Most mutassa meg – de mit is? – Pécsen sikerült az egyetemen kívül, utcai-alternatív romológiai tanulmányokat folytatnia, csak hát az amúgy izgalmas tananyag kezdett egyre veszélyesebb és drágább lenni. Mindezek ellenére B. akkor még mindig nem égette meg magát eléggé ahhoz, hogy végre féljen a tűztől. Végül ráállt a dologra, sőt örömmel hallotta, hogy van egy Kalifa nevű vizipipás hely az Árpád utcában, majd oda is betérnek pöfékelni.
(B. amúgy pár héttel azelőtt tért vissza egy nagyon szép és kalandos, de majdnem balesettel végződő isztambuli útról. Na ott kapott olyan tunning vizipipát az arcába a Sultanahmet negyedben, hogy már-már azt hitte magáról puha dobozos sárga Camelt szívva, hogy ő maga a conciliere, akit az öreg Don jutalomútra küldött. A helyi erők erre egy köszörűkövön fent késsel demonstrálták is neki, hogy B. nem csak dervis módra táncol és forog szitkok, átkok, fohászok, tanítások, tévtanítások, megbotránkoztató bizonyságtételek és bálványdöntögetések között, amikor ír, de veszélyes szerepálmokat is kezd kergetni…)
Na jó, akkor intézzünk valamit, gondolta B. és a nyakukba vették a várost, immár hárman. Útközben a cimbora pajkos és cinkos mosollyal mutatta meg, hogy B. előző este hol hugyozta le az egykori püspöki palotát, antiklerikális botránycikkét demonstrálandó, melyik kocsmában műsorozott. Ahogy ráfordultak az Árpád utcára, elhagyva a buszpályaudvart, hát két csábító körvonalú, mutatós, dögös cigánylány jött velük szembe az utca túloldalán. Az egyikük, Luszi teltebb, csecses-faros, idősebb forma volt, Szidi, a másikuk egy latin-amerikai szappanoperába illő arcú, szép jövő előtt álló, csinos fiatalka. Mindketten hosszú virágmintás szoknyát viseltek. B.-t egyből megragadta kibontva hordott, szép hosszú fekete és dióbarna hajuk, mély és igéző tekintetük, el is kezdett valami bizseregni benne.
– Oda nézz kiskomám, kik jönnek ott! Na, most mutasd meg, mit tudsz, mondj oda valamit!
– Jekh, duj, trin, shtar,
sopes tele muro kar!
– hangzott a pajzán mondóka, amin a lányok hamiskásan fel is nevettek, aztán át is szóltak, hogy:
– Hey, rakló, van cigitek?
Persze, hogy volt, pláne ilyen esetben, B.-ék át is mentek a túloldalra, hogy alkalmi beszélgetőpartnereikkel jobban megismerkedjenek. Bár nem arany Davidoff, vagy somnakuno Mallbóró volt náluk, a Camel is megtette a magáét. Szó szót követett, aztán a lányok már elő is jöttek azzal, hogy ők köszörűsök, hát B. meg pont, hogy látott már olyat, még pedig rendszeresen, az egyik jó barátja élettársa személyében…. Aztán kiderült, hogy épp a lányok házsora előtt álltak meg beszélgetni, mert elő is jött gyanakvóan, de prédára éhesen egy férfiember is az udvarról, mint később kiderült Szidi báyja és Luszi ura, és rá is kérdezett, kertelés nélkül, hogy kell-e valami. Na bumm, helyben vagyunk! Persze a dolog nem ment olyan egyszerűen, mert helyben nincs kecavó, vagy okosság, át kell menni érte a szomszéd városba, a kocsiba persze tankolni kell, a sofőr se ingyen furikázik. Na baszki, mindjárt drágább lesz a leves, mint a hús, gondolták, de B. nagyon meg akarta mutatni, hogy kivágja a rezet, meg hát szinte belefulladt a fiatalabbik lány, Szidi igéző tekintetébe. Magával ragadta a lány romlatlannak tűnő szépsége, mindenképpen látni akarta őt még, meg hát be akart szívni, és demonstrálni, hogy itten ők bizony nem lesznek ám lehúzva. Mert amúgy jó a téma, valami svájci füstölőnek álcázott móka, úgyhogy meg is tankoltak, Chajko, Szidi apja meg is kapta a cigit, és indultak bevásárolni.
A dolog akkor kezdett furcsa vagy inkább idegesítő lenni, amikor még vagy ketten becsatlakoztak a fuvarba, mint közvetítő, kísérő, vagy műsorra éhes haver, nem lehetett tudni. Itt egy rakló, penel valamit cigányul, kéne neki valami, de lehet, hogy jagelló, pénze is van, nézzük már meg. Az ilyenkor szokásos protokoll és körök után végre elkészült az első cigi, ami már a harmadik slukk után odavágott B. felajzott agyának. Amikor a díszkíséret látta, hogy B. szinten van, beindult a műsoroztatás-flesseltetés-vizsgáztatás:
– Mi a stájsz, more, hogy érzed magad?
– Hatyarav man, sar o agyreccseno – mondta B. immár ékes lovár nyelven, némi ungró csavarral
Agyreccsenó baszki – te nem vagy százas, gyere itt van, szívjál még – és már lobbant is a következő cigi (persze a B. által vásárolt, még ki nem osztott pakettből). Agyreccsenó, járásbíróságóvó, telefonó, vagy bashadó, zsutóri vagy fishkálishi, ment egyre jobban a lovár-magyar keveréknyelv, amit B. a rehabon hallott először nyolckerbeli, és/vagy börtönviselt társaktól. B. nyelvtudása alapos tesztelésre került, jól meg is forgatták a bezizzent agyát:
– So kerel o khányi?
– Anro.
– Anro?
– Soski khányi kerdas o anro?
Dikk, szoszki, kányi, még csavarja is! B. abban a pillanatban még talán elégedettnek is érezte magát, holott csak egy gondosan megkomponált műsor részese volt. Amikor már a következő cigi lobbant, na az már tényleg gyanús kezdett lenni, meg hogy kamm az úton náluk marad, nehogy igazoltassák őket, ők ismerik a csíziót.
B. az elindulás óta először nézett rá a telefonjára, és az SMS-ek és a sok nem fogadott hívás alapján kiderült, hogy a cimborái nem csak türelmetlenül kattogva várják az esti menüt, hanem már B-t is féltik. B. csak makogva-nyökögve próbálta az időt húzni, és a haverját a telefonon keresztül megnyugtatni, persze ő egyből levette, hogy B. már gatya, meg hogy menjen a picsába, ne húzza az agyukat.
B. így szeretett volna izgalmas, de kissé már gyanús és terhes társaságától búcsút venni, de ők még rábeszélték egy búcsúcigire, ami, mint később kiderült, magába foglalta B.-ék esti menüjének maradékát is, így B.-nek végül üres kézzel kellett a cimbikhez visszakullognia.
Mindenesetre a sofőr, Szidi apja, megnyugtatta B.-t, hogy ha a raklók megharagszanak, és kiteszik B.-t, neki van szabad szobája, nála elhéderezhet egy darabig. Az újbóli kitelepítés, kizsuppolás persze megtörtént, a házigazda haverja már erősen ittasan és full idegben várta B.-t, és mikor kiderült, hogy hiába, borult a bili, B. persze rekontrázott, meg magyarázkodott, visszatámadott, de a vége az lett, hogy az éjszaka közepén, mehetett, amerre akart, Isten hírével. Ennek örömére jól le is itta magát egy útba eső benzinkút mellett, és akkor, Szidi szép szemeire, formás fenekére gondolva úgy döntött, hogy másnap majd felkeresi alkalmi sofőrjüket, és folytatja a nem hivatalos romológiai terepgyakorlatát.
Így pedig egy roppant tanulságos, kacifántos, ijesztő mélységeket és magasságokat bejáró történet vette a kezdetét.
Maladyipe 2. – Kethane (’Együtt’)
B. kora reggel egy benzinkút mellett tért magához, miután a rosszul és csalódással végződő este után a haverja kirakta őt a víkendházukból. B. dühös volt és sértődött, de valamiféle vakmerő, önsorsrontó, rövidlátó elszántság hajtotta tovább élete talán legvégzetesebb hibája felé. Ezt akkor nyilván még nem tudhatta, de a mérlegelésnek, józan belátásnak teljes mértékben híján volt. Látni akarta a lányokat, főleg Szidit, mert az idősebbik, mint kiderült, már foglalt volt két alkalmi beszélgetőpartnerük közül, de mikor a csalódással végződött „bevásárlás” részleteit egyeztették, akkor egy talán még Szidinél is csábítóbb lány suhant el a periférikus látómezejében. Ő volt Szimonetta, akit Szidi fiatalabbik bátyja egy, a vörösiszap katasztrófa által sújtott, kevésbé ismert településről szöktetett meg, olyan veszélyesen szép volt a lány, keresték is később a rendőrök nem egyszer arrafelé. Szóval B. különféle szerektől másnapos fejében igéző szempárok, formás fenekek, csábító körvonalak keringtek, és egyelőre tudomást sem akart venni erősen kiszolgáltatott és elkeserítőnek is mondható helyzetéről, mert az otthonról beígért heti apanázs, a lakhatási támogatás, a blogger-alkotói flow vitték az agyát, meg nyilván a szülővárosából való kilakoltatás miatti neheztelés, harag és bosszúvágy robbanásveszélyes elegye tovább fűtötték ezt a már amúgy is túlhevült gépezetet.
B. megivott egy dupla kávét a közeli pékségben, és próbált mellette gyomorégésén is enyhíteni, aztán gyorsan kezdte felidézni magában a környéket, az utca nevét, ahol a lányokkal találkoztak. Az Árpád utca a helyközi-távolsági autóbusz-pályaudvartól nem messze esett, és hát B. még két évvel azelőtt, Volános korában irányított, olykor vezényelt is ebbe az elő-balatoni városkába buszokat a szülővárosából, vagy a forgalmi irodában fogadta a környékről oda érkező sofőröket. A pályaudvar környékén ezért sunyi módon rá is tört némi önsajnálat, kínzó elégedetlenség, hogy:
„Bassza meg, ha elülök a seggemen, és nem kezdek el pattogni, vakmerően variálgatni, majd feszegetni a határaimat, most már alsó hangon vezénylőtiszt, vagy akár forgalomvezető is lehetnék, mehetnék faluhelyre csajozni formaruhában, kirittyentve, öregapám büszke lenne rám, nem a legújabb keletű őrületeimtől megrettenve próbálna megszabadulni tőlem, faterom közbeiktatásával….Na, mindegy, most már ezzel kell főzni, majd itt belecsapok a lecsóba, találok itt bőven anyagot, inspirációt a következő bejegyzésekhez…” – próbálta nyugtatni magát, és a Kalifa nevű vízipipázó- pizzázó felé vette az irányt, mert a kissé homályos emlékei alapján arrafelé menet történt a nagy találkozás, melynek tartósan az utóhatása alatt volt. Mire az utca közepére ért, ahol a család lakott, Chajko, Szidi apja már messziről integetett neki, ugyanis gondosan, előre elkészített kalitkával várta már a madárkáját (chiriklyi) Kevesen tudják, nem látva a sokszor rövidlátó előítéletektől, hogy a romáknak valami ösztönös, hetedik érzék szintű alkalmazott pszichológiai érzéke van, úgy átlátnak az emberen, sőt a veséiig belelátnak, hogy az már ijesztő, nem is megdöbbentő. Chajko már messziről levette, ahogyan meglátta B.-t, gondterhelten cipelve a teletömött sporttáskáját a vállán, hogy itt valami nemcsak hogy nem kerek, hanem hogy valami nem hétköznapi, nem teljesen ésszerűen megfogható jelenség közeledik feléje, egy gazho dilo, bolond idegen, aki éppen önveszélyes alászállásainak és vakmerő expedícióinak az idejét éli.
B. tisztelettel elegyes örömmel és megkönnyebbülve üdvözölte a házigazdát, előző napi sofőrjüket, aztán nem sokat kertelt, és előállt a kéréssel, hogy élne a meglebegtetett ajánlattal, és egy ideig, míg munkába nem áll, vagy ki nem találja, hogy merre és hogyan tovább, meghúzná magát abban a kiadó vendégszobában. Chajko persze már várt rá, behívta magukhoz, kávéval kínálta, majd a feleségétvel és legidősebb fiátval együtt gondosan kifaggatták a hozzájuk betévedt vándort, hogy honnan, mi járatban, merre tovább és az egyéb, ilyenkor szokásos elővigyázatossági és ismerkedési kérdések. Mikor annyit kiszedtek B.-ből, hogy pénze, laptopja, Vodafox előfizetése és telefonja azért van, meg márkás ruhái, tehát nem csicskának szegődne el hozzájuk (a pajta már úgyis foglalt volt), cigányul könyvből tanult, nem a rendőrtiszti fősikolán -persze ettől függetlenül csak-csak előjött a „Shingalo san?” – kérdése B. egyre hosszabb és kacifántosabb ottléte során – meg hogy ha nem is nősülni, de csajozni szeretne, mert szerelemből is tanulta meg a lovári nyelvet, hogy szeretőjének imponáljon vele. Aztán persze, izé ő bizony tudja, már meg is tapasztalta, hogy tényleg két fokkal melegebb a romani mish, az a bizonyos, amire patikát is mondanak (csak nem mindegy, hogy metaforaként, vagy ok-okozati metonímiaként), meg tényleg, mintha egy kanál mézet is belecsöpögtettek volna, úgy rá tud kattanni az ember. (Mikor B. ehhez a pikáns részhez ért motivációi ismertetésében és terjengős, csapongó bemutatkozásában, Vrana, Chajko felesége egyre gyanakvóbban, de valami nehezen megragadható és vad, vágyakozással elegyes szemrehányással nézett rá, idegesen, de azért feljebb-feljebb húzogatva a szoknyáját.)
B. a pofavizit alatt még kitartott annál a tervénél, hogy idővel mindenképpen Keszthelyre áll tovább, de egyelőre abban maradtak alkalmi vendéglátóival, hogy közeleg augusztus huszadika és a hosszú hétvége, akkor úgyis halott minden, a nyár utórezdüléseképpen, akkor még a fű se nő, így azt a pár napot majd eltölti náluk. Megmutatják majd neki a város menő helyeit, sőt még a közeli, egykori szocialista bányavárosba is átruccannak majd, ahonnan a család az Árpád utcába költözött, mert ott jó és olcsó a strand, nem olyan méregdrága, mint a vár mellett épült wellness szálló, ahová cigányokat amúgy sem engednek be. Szóval jó lesz, nagy lesz minden, meg hogy igazából hagyjuk azt a vendégszobát, az kamm amúgy is foglalt már, szépen ott alszik náluk a házban, szorítanak neki helyet, és úgy direktbe nem is kell fizetni a szállásért, de ha már a piszkos anyagiak szóba jöttek, ugyan mutassa már meg, hogy akad valami a kástállóban, sok az éhes száj, épp majdnem kifogyott minden, kérik szépen ruccanjon már át a lányokkal a Coop-ba meg a francia pékségbe pár szükséges dologért, meglássa jó tett helyébe jót várjon, és mire visszaérnek, addigra az őt továbbra is hol gyanakvóan, hol kívánatosan méregető háziasszony igazi jó lecsós tésztát meg cigány kenyeret, ahogy ők ott hívták bokolyit készít majd nekik. Hát jó, szívta egy kicsit a fogát B., akad még lóvé, meg hát nemsokára hétfő, jön a heti apanázs, zhastar ando magazino. A bevásárlás közben a lányok meg is mutattak neki több érdekes dolgot a városból, például a házuktól nem messze eső hamburgerezőt és sörözőt, ahol bikaerős helyben főzött sört lehetett kapni elvitelre is, igazán méltányos áron. (Később, ahogy a dolgok kezdtek eldurvulni arrafelé, ez lett B. egyik búfelejtője és menedéke az őt vendégül látó család egyre viharosabb és feszültebb mindennapjai elől.) A lányok megmutatták az iskolát, ahová a család legfiatalabb gyerekei Márkó és Melissza jártak, a dohányboltot, a hentesezőt, a Fő teret, a wellness szálló tulajdonosának extravagáns cukrászdáját, a sétálóutcát, a kínai boltot, és egyéb praktikus dolgokat. Séta közben összefutottak Dodival és Dájánával, ahogy a családban hívták őket, akik épp hazalátogatóban voltak Angliából, és egy jobbkormányos, sárga rendszámos, okosba intézett és hazahozott angol autóból, pátyivászló vurdonból üdvözölték őket, puccba vágva olasz ruhában, ahogy kell. Dodinak és Dájánának a kávébarna bőrük mellett valami keleties, nehezen megfogható beütése is volt az arcuknak, így a szigetországban hol „pakisztánoknak” hol arabnak nézték őket – persze a gerlepár mindkét tagjának a nyakát ujjnyi vastagságú aranylánc díszítette, és látszott rajtuk, hogy az olyan napjaikon még saját maguknak is elfelejtenek köszönni.
Mire hazaértek már a konyhában ült a mámi, a családot háttérből irányító nagymama, aki Dájánáék nem éppen szerénynek mondható házának az alsó szintjén lakott, akinek magyar férje volt, és úgy tudott főzni, hogy tényleg a tíz ujját megnyalta utána az ember. Mámi Chajko anyja volt, büszke önérzetes cigányasszony, aki nagyon nehezen békült meg menyével, Vranával, „azzal a köszörűssel”, akit Chajko úgy szöktetett meg, szülei minden ellenkezése dacára, egy Isten háta mögötti telepről, akkora volt a szerelem. Mámi B.-t is gyanakvóan fogadta, méregette, hogy ki ez a jóképű, de ki tudja micsoda balhéból ide tévedt sztrejinó, na de nézzük csak meg, hogy penel, és már vizsgáztatta is B. lovár nyelvutdását. Szó szót követett, a mondatok egyre hosszabbak, szaporábbak lettek, aztán B. úgy belejött a társalgásba, hogy pár huncutabb poént is megengedett magának, amire mámi kertelés nélkül ráförmedt, hogy:
„Velem te szípen beszéljél, mert én tíz évet voltam a bírtínben!!!”
B. már fagyott is le egyből, és onnantól kezdve, egy viharos kifakadást nem számítva mindig megadta a tiszteletet máminak, akinek a bizalmát és szereteté így fokozatosan nyerte el. Végül megebédeltek, zenét hallgattak, és meglepődve konstatálták, hogy B. mennyiféle roma dalt, előadót ismer. B. persze inkább az autentikusnak vagy réginek mondott cigány zenét kedvelte, főleg az Ando Drom-ot és a Parno Graszt-ot, meg a Kalyi Jag-ot, de mikor a fiatalok vették át a zenei iránytást, egyből leoltották B.-t, hogy jáááááj, hagyjál már ezzel a régivel, öreganyám halgatott ilyeneket, most a Grófó a menő, a kicsi meg a nagy, az oroszlánüvöltések meg a Dzsigoló, Gary Dawlson remix-ben a Csabika verdájából veretve! Hát, jól van, lesz még mit tanulnom, gondolta B., és a nagycsaládi nyüzsgés, majd a vendégsereg ingerdózisa el is vitték a napot. Átjött Narinho, Chajko testvére is Keszthelyről a családjával látogatóba, aki ruhákkal piaRcozott, collár cigánynak mondta volna talán őt Tonunzer úr a Moldova riportkötetben. Chajko egyből fel is vezette szimpatikus, különlegesnek tűnő, de a hermészi homályból előpattant vendégét, hogy a rakló volt Isztambulban ám, hogy onnan Nariék mennyi replikát hoztak, meg miket szakítottak rajta, jáááj a régi szép idők…. „Aztán szomnakájt hoztál-é a bazárbúl te gyerek?” – kérdezte Narancs B-t, mert hogy ott olcsó ám az arany, de jáááj, hogy te ott mecseteket, múzeumokat meg kocsmákat, diszkóklubokat jártál! – Ki ez, te??!! „Kultúrember ez itt nna, tanár volt ám, meg cigányul is könyvből tanult, beszél angolul meg németül, majd kiviszem magammal Londonba vagy Nyamcóba kocsit venni!” – fényezte és védte is egy kicsit a vendégét Chajko. B. pedig megmutatta a török cigányzene CD-jét, és a Fenerbahcse kulcstartóját többek között, amiket odakint vett, mert hát ő igazából sosem volt fukszpárti, nem a külsőségek érdekelték, és hát az arannyal, főleg a családival kapcsolatban olyan mélyre ásott szégyen és bűntudat kínozta őt egyre, hogy valami tudatmódosítóval kellett azt elnyomnia.
Szép lassan rájuk esteledett, mámi és a többi vendég udvariasan eltávoztak, B. pedig elment egyet Chajkoval sétálni ando foro, kiültek sörözni egy repi hely teraszára, hogy megmutassák magukat a városnak, aztán elbeszélgettek komoly férfidolgokról. A gyerekhad persze csak utánuk ment, fagyira, süteményre, műsorra éhesen, B. újfent gavallérkodott egyet, aztán mentek haza aludni. Chajko nem győzött magyarázkodni a házban levő zsúfoltság, szerény körülmények miatt: a két idősebb fiú a barátnőikkel, valamint a két lánytestvér egy ágyban aludtak, B. pedig egy matracon kapott helyet elsőre a nagyobbik szobában, ahol a családfő is aludt a nejével, meg egy másik romungró vendég, akivel Chajko néha vasazni járt. B. még vett magának hazafelé menet egy két literes üveg helyi sört a szomszédból, amit felajzott idegei nyugtatására el is kortyolgatott az udvaron, lefekvés előtt, és szépen el is nyomta őt, ahogy kell. Már éppen álomra hajtotta volna a fejét a matracon, amikor ideges forgolódásra, és mintha kéjes nyögdécselésre lett volna figyelmes. Hát ahogy a házigazdáék franciaágya felé sandított bátortalanul, hirtelen nem is akart hinni a szemének, olyan látvány tárult a szeme elé: ahogy a háziasszony kielégítetlen, sóvárgó, kéjes nyögések közepette kitakarózott, egyben odébb is lökve kis fiukat, láthatóvá vált a még mindig izgatóan formás, meztelen teste, gömbölyű, tenyérbe illő mellei, aztán ahogy beterpesztett, a Vénuszdombja is, az édes és forró szőrös muff, amire B. már a buszpályaudvaron kurválkodó iváni lányok becserkészése óta gerjedt forgalmista-fordabűvölő korából, no hát a bűvös, mágneses erővel bíró mindzsó ott bújt elő kikerekedett szemei előtt, és Vrana mintha azt is mondta volna lihegve, hogy: „Gyere!” B. egyből lázas izgalomba került, hitetlenkedve tolta orrára a szemüvegét, mert anélkül elég homályosan látott, és valami felajzott bénultságtól kimerevedve és megmerevedve tépelődött magában, hogy utat engedjen-e akkoriban egyre féktelenebb és veszélyesebb vágyainak, nyelvének és hímtagjának, vagy csak képzeli az egészet, meg mi van, ha az ura felébred, ezek köszörűsök, levágják a károdat aztán a szádba is rakják, de csak meg kéne cirógatni és bevinni a fürdőbe, de hát könyörgöm, ez egy férjes asszony, lehet, hogy csak olyat álmodik….
B.végül gondosan lefényképezte a szemei elé táruló izgató látványt, majd a fürdőbe sietett, hogy könnyítsen magán és megálljt parancsoljon magának
„Nem semmi, ha már így kezdődik…. Mi lesz ebből?” – dörmögte magában, és inkább az ellenkező irányba fordulva aludt el nagy nehezen.
Maladyipe 5.
Muro zhamutro (’A vőm’)
Letelt a hosszú hétvége, így B. próbaideje is az Árpád utcában. Chajko is kifogyott már az első találkozáskor meglebegtetett lóvéjából, és úgy döntött, hogy jól befogja a madárkáját, mégpedig a tényleg nehéz időkre tartogatott csalijával, idősebb lányával, akinek már akkor számtalan udvarló-jelöltje, sőt kérője is akadt. Szidi tényleg magával ragadó jelenség volt, iskolai szépségversenyt is nyert, naptár is készült a képével, amiből B. is kapott egyet később, de azt nyilván még ki kellett érdemelnie.
Még reggel volt, Luszi feltett egy jó adag kávét főni, Chajko leült B. mellé, „Phabar mange jekh cigaretta!” – kezdte a szokásos rituáléját, mert hogy B. olyan ügyesen sodor, csináljon már neki is egyet, gyújtsa be szépen, és úgy passzolja a papának. Hát igen, a házigazda már kezdett egyre közvetlenebb hangnemet megütni vele, nyilván hogy azzal is marasztalja, jobban a bizalmába férkőzzön. B. érezte, hogy most nem a szokásos udvariassági körök következnek, itt valami komoly dologról lesz szó, egy igazi face to face beszélgetés elé néz.
– Figyelj pajtikám, nem kertelek itt neked tovább, szerintem vagyunk már olyan szinten egymással. Ha jobban megnézzük, úgy jöttél ide hozzánk, mint valami kivert kutya, mi befogadtunk, bizonyítottad is, hogy nem vagy hálátlan, helyén van a szíved. Biztos vagy benne, hogy tovább akarsz állni innen a nagy semmibe? Pont Keszthelyen akarod újrakezdeni az életedet, amikor Pécsen sem ment? Igen, hiába nézel, emlékszem én, na szóval pont ott, ahol a strandszezonon kívül meghal minden? Ha gondolod, felhívom neked a testvéremet, majd ő felvilágosít, aztán ott majd bloggerkedhetsz meg kocsmatörténészkedhetsz, esetleg megint megvadulsz a pult alól mért kerítésszaggató pálinkától, és nemcsak megkocsikáztatnak, meg thaibokszosokkal, pitbullkutyásokkal fenyegetnek, ahogy mesélted, hanem megb@sszák azt a nagy szádat is! És ott nincs apu, nincsenek beludzsisztániak hogy kihúzzanak a szarból… Tudod te mennyit keres egy teremőr? Na az éppen hogy az éhenhaláshoz elég… Akarsz magaddal végre kezdeni valamit, vagy kallódsz, csavarogsz, sodródsz tovább a nagy semmibe? Én mondom neked, cigányélet az, nyomorúságos, felemészt, és a végén csak azt fogod látni, hogy elment X+1 éved és sehol sem tartasz…
B. alaposan betalálva érezte magát, elgondolkodott, magába nézett, igyekezett őszintén mérlegelni az elhangzottakat, és egyelőre csak bátortalanul beleegyező, egyetértő félmondatokat tudott közbefűzni, aztán a házigazda már folytatta is:
– Na, és azért fussunk már neki még egyszer, kérlek, légy őszinte velem, én is az leszek: Mit csináltál te otthon, hogy így ide keveredtél? Kertes ház, elitiskolák, külföldi nyaralások, Schiurlaub, diploma, kisiklott tanári hivatás, megbízott forgalmi vezénylőtiszt….? Van neked testvéred?
B. már érezte, hogy itt nem köntörfalazhat tovább, elő kell jönni a farbával, és hát nagy nehezen kiszenvedte magából, hogy ő igazából a drogoktól vadult meg, mert ő nem csak füvezgetett, hanem szépen végigjárta a grádicsokat, utána persze az émelygés lépcsőit is. Meg hát, ha elszalad ezzel a szarral az ember, akkor semmi sem szent neki, hogy fenntartsa a megszerezni-használni-eltitkolni háromszöget, és nyilván ennek leginkább a család látta a kárát, ők szenvedtek tőle egyre jobban. Amikor meg már eltitkolni sem lehetett, és a szőnyeg is púpos volt már a sok alásepréstől, a csontvázak is kiestek a később a bútorbizományiban landolt szekrényből. Na akkor volt igazán gáz, akkor csinálta B. azt az egyrészt iszonyúan amatőr, másrészt felháborítóan vállalhatatlan kamikaze akcióját, amiért hosszú és fájdalmas évekig szenvedett és bűnhődött, amitől olyan szégyen és bűntudat kínozta, hogy az egyre csak elnyelte a talpraálláshoz feltétlenül megkívánt energiákat. Meg hát, ahogy a háziúr legkisebb gyerekére, a kis Dumpira nézett, eszébe jutott a nagy Dumpi is, ahogy a botját rázva kiabálta utánuk a Somogyi Béla utcában, egy viharsarki településen, hogy „El fogtok pusztulni!”, meg hogy a cigányátok fog, meg ahogy nagy Dumpi áthívta őt magához, és sorba leültette egymás mellé az eladó sorban levő lányait a konyhában, a nagy Mária-kép alá. Na ott még csóróbb és kiszolgáltatottabb voltam, mint most, gondolta B., és a lány arcára, hosszú szoknyájára gondolt, meg Dumpi szemmel látható, nem meséből előhívott földjeire, lovaira, meg hogy az akkori apósjelölt vett volna nekik egy lakást Szegeden, de akkor még egy ebédre sem tudta volna azt a szép lányt meghívni… Mikor B. ehhez a részhez ért, és kezdett még töredezettebb lenni a mondandója, Vrana, a háziasszony is előbújt a hátsó szobából, és megrökönyödve hallgatta a mélyrepülés, vagy akkor inkább már zuhanás végkifejletét, hogy B. végül egy nagybetűs Házba került, ami kicsit olyan, mint egy börtön drogosoknak.
– Áhá, így már értem! – csillant fel Chajko szeme cinkosan – …akkor ott tanultál te meg cigányul, hogy verjem meg a fajtádat!
– Cigányul is, igen, meg dzsankulni is, meg hát ott csak a zéró tolerancia volt az egyetlen és kötelező opció, nekem meg eszem ágában nem volt, főleg mindennel, leállni, 28 évesen, ne már! Meg ahogy hallgattam a többieket, akik tényleg ijesztően komoly mélységeket jártak be, éreztem, hogy vannak, maradtak még bennem körök…
– Na jó, figyelj ide, én nem fogom azt mondani, hogy ne idd meg a kis sörödet magadnak, meg ne phabareljetek néha a Csabikával, de itt nekem nem fogsz te műsorozni meg emberkedni…. Viszont itt a legfőbb ideje, hogy benőjön a fejed lágya, megállapodjál szépen. Egy jó feleség kéne neked, attól hidd el nekem megváltoznál! Itt van a Szidónia, éppen eladósorba lépett, te is tetszel neki, ahogy hallottam, és láttam, ahogyan nézel rá, neked adom a lányomat, de csak bizonyos feltételekkel ám! Meg nem holmi kis cafkát adok neked, ez a lány szűz még, azért kezeskedem, és nemrég utasított el egy nagyon komoly kérőt Győrből, aki patyivaslo vurdonnal jött, meg aranyakkal érte, nem úgy, mint te…
B. hallott eleget erről, hogy is megy ez a hagyományőrző roma családoknál, meg hát itt bejönnek a keleti gyökerek és vándorlás nyomai-utóhatásai is. B.-nek az arab lányok is nagyon tetszettek egy időben, és pár évvel később, a Fehérvári úti mecsetben, ahol elmondta a tanúságtételét, Zaid, a recepciós felvilágosította őt, hogy ott bizony talál magának szép jemeni, szír, vagy palesztin lányt, de ott kőkeményen csengetni kell, venni kell egy új verdát az apósnak, aztán az asszonyt is el kell ám tartani, az csak a házimunkát hajlandó elvégezni stb…. Itt sem volt nagyon másképp, meg az sem, hogy nincs járás, csókolózós, összesimulós randevúzgatás, netán házasság előtti szex, egyből esküvő van, vagy minimum megállapodás!
B.végül nem sokat mérlegelt, Szidi is előbújt valahonnan, a riadtan ragyogó őzike szemeivel, meg hát B.-nek eszébe jutott a fogadalma, amit önmagának tett, hogy ha nem házasodik meg vagy köteleződik el 30 éves koráig, akkor belép egy szerzetesrendbe, vagy inkább kolostorba záratja magát önmaga és a többi ember elől, akkori helyzetét elnézve… ’29 vagyok, helyzet van, nincs himihumi, remélem tényleg odaadóan és nagy szívvel fog szeretni, ahogy azt mondják. Meg hát Európában úgy van, hogy valaki feleségül veszi, akit megszeret, Ázsiában pedig megszereti, akit feleségül vett, és hát itt kicsit Balkán, kicsit Ázsia van, a híres vár tövében, engem is csak kábé Boszniában meg Törökországban néztek helybelinek, meg a bécsi bevándorlónegyedben’ – tépelődött magában, aztán végül beleegyezett.
– Jól van pajtikám, szót értünk mi egymással, ha akarunk, leszel a vőm akkor, muro zhamutro (ezt a szót B. akkor tanulta, de egy életre az agyába égett)??!!
B.ismételten rábólintott, Chajko pedig még pár dolgot a lelkére kötött ráadásképpen, amik egyre erősödő, nyugtalansággal elegyes várakozással töltötték el.
– Itt van ez a lány, vigyázol rá, mint a szemed fényére, értettem??!! És az első nagyon fontos dolog: nem csinálsz kurvát belőle, értettem??!! Én Chajko vagyok, hetvenbe születtem ám! (Persze hogy nem, de miért merül ez föl…) A másik, még fontosabb dolog: te is őszinte voltál velem, én is az leszek. Valamikor tényleg felvitte az Isten a dolgunkat, meg amit még meg fogsz látni, amíg kint vagyok. Igen, jól hallottad, szóval nagyon ment a szekér, de ahogy neked a drog, úgy nekem a kaszinó… vitt is el sok mindent… a család viszont nyilván megszokta a jót, így kockáztatnom kellett egy nagyot, egy csalást, amivel tudtam, hogy meg fogok bukni, de a vele járó pénzt azt már kimenekítettem, és együtt fogjuk felvenni, abból lesz nektek aranyéletetek, abból a pénzből, ha kijöttem…. Ugyanis be kell mennem a börtönbe, ande robija trubul te zhav – hangzott el az a bűvös mondat, amit B. később annyiszor, annyiféle helyzetben hallott. – Egy részét már leültem előzetesben, de van hátra még kicsit több, mint egy év … ha addig a Csabikával vigyáztok a családra, neked is két diplomád van, három nyelven beszélsz, találsz majd jó munkát … ha addig kitartotok, míg ki nem jövök, utána arany életünk lesz… na ez a feketeleves komám, és nincs cukor hozzá, hogy könnyebben menjen le a torkodon! Látod, én is őszinte voltam, nem árulok zsákbamacskát, így is rábólintasz??
B. tudta, hogy főleg innen már nincs visszaút, és leendő apósa tenyerébe csapott. Trato! – mondta volna Ochoa Pablónak és Gachának a híres medellíni szállodás alakuló ülésen, vagy Pablo haciendáján, de itt csak két süllyedő hajó, két elrontott élet, két elbukott, fényes jövő végzetes koincidenciájáról volt szó.
Maladyipe 6. Váltott lovak
Chajko és B. egymás tenyerébe csapott, megköttetett a nagy alku, amely mindkettőjük elkövetkezendő heteit-napjait komoly mértékben befolyásolta. Szidi csak zavartan mosolygott a háttérben, hogy most akkor Juan Miguel helyett egy jómódú és -hírű család csavargóvá züllött fekete báránya vezeti őt az oltár elé, Vrana, a háziasszony csak bosszankodva és elégedetlenkedve morgott magában, mert szeretett volna a számára egyre terhesebb vendégüktől megszabadulni inkább, Csabika éppen házon kívül volt, Luszi, Szimi és Armando viszont gratulált, és boldogan ölelte át őket. No de hogy mit fog szólni ehhez a mámi, meg a Gyémiék szomszédja, aki már egy ideje egyre komolyabban csapta a szelet Szidinek, nos, ezek a kérdések még egyelőre függőben maradtak, a házigazda viszont boldog volt és elégedett:
„Na látod pajtikám, velem lehet beszélni, velem nyugodtan lehetsz őszinte, nekem nem kell megjátszanod magad! Ha kiszabadultam, olyan lagzit rendezek nektek, hogy azt még hetekkel-hónapokkal utána is beszélni fogják! Látod, nem kell félned tőlem, bennem megbízhatsz, mert figyelj ide, ha akartalak volna, én úgy feltettelek volna a hintára, hogy még Sopronban, Keszthelyen vagy Pécsen, vagy akárhol sem keveredtél volna le róla… Elővettem volna neked az egyik, Horváth Elemér névre szóló személyi igazolványomat, jól bepipáztattalak volna a svájcival, aztán úgy bekapod a horgot, öcsém, ahogy a nagykönyvben meg van írva… De nem, láthatod, én befogadtalak, sőt már a családomba is fogadtalak, itt maradsz nálunk, ideköltözöl szépen, és jobban megismersz majd minket. Mikor még jól ment a szekér, vettem két lakást, egyet a fiúknak, egyet a lányoknak, majd szépen megmutatom őket, és ti Szidivel ezek után a nagyobbikba fogtok költözni, az Amanda haljon meg, ha nem így lesz!”
Chajkónak, vagy ahogy B. ezentúl hívhatta és hívnia is illett, a Papának valóban volt két lakása: az egyik egy kétes hírű, vörösiszap-katasztrófa által sújtott kistelepülésen, a másik pedig a szomszédos megye székhelyén, a belvárosnak csak jóindulattal nevezhető sétálóutca és fő tér környékén, ahová később B. mint állandó lakcímre be is jelentkezett. Az alku megköttetése után B. és a család elég mozgalmas napok elé nézett, az idő is szorította őket, mert Chajkónak be kellett vonulnia a robijába, de elsőre B.-nek el kellett vinnie újdonsült menyasszonyát egy menő városi étterembe, hogy megmutassák magukat a városnak mint ifjú pár. Persze nem csak úgy, kettesben, hanem pár, gondosan kiválasztott családtag vigyázó szemei kíséretében. B.-t ez sem zavarta elsőre, mert boldog volt és megkönnyebbült, és valami vágyakozással elegyes szeretethullám öntötte el, amikor arájára nézett. Szidi és B. talán ekkor beszélgettek hosszabban a megismerkedésük óta. Szidi egyelőre csak annyit árult el magáról, hogy persze már elmúlt tizennyolc, szakmunkásképzőben végzett, és egészen nyárig a szomszédos egykori bányavárosban dolgozott eladóként egy márkaboltban. Avtar manca lumasa! – mondta volna neki szíve szerint B., mert Kárász anno megtanította neki ezt a mondatot Ivánban, hogy erre a dumára buknak a cigánylányok, de hát hová világgá, miből, merre, meg különben is, őt nem kellett megszöktetni, odaadta az apja, de hát B. egy idő után inkább szeretett volna csak vele lenni, és bizony már idegesítette a minden mozdulatukat figyelő, minden elejtett félmondatukat hallgató siserahad. Mindenesetre akár B., akár Szidónia szebb és boldogabb jövőre lettek volna érdemesek, vagy hivatottabbak, mint azok a kalandosnak induló, de annál nyomasztóbb és félelmetesebb napok, amik előttük álltak.
Megvolt az első „randevú”, másnaptól már beindult az egyre mozgalmasabb időszak. Első körben Chajko, Vrana, B., Szidi és Armando felkerekedtek, hogy egyrészt megmutassák B.-nek a szóban forgó lakásokat, másrészt hogy körülnézzenek, minden rendben van-e arrafelé. Beültek Chajko kopott, viharvert, de annál erősebb motorral feltuningolt verdájába, mulatós zene, hangerő csutkán veretve, ablakot le, könyököt ki, és elkezdték szelni a kilométereket. Ahogy egy erdős részen haladtak át, és egy eldugott falun hajtottak keresztül, éppen egyenruhába öltözött gárdistákat láttak menetelni piros-fehér csíkos zászlóval. Nyilván nem szociológiai terepgyakorlatra mennek, gondolta magában B., és mire feleszmélt volna a kötekedős Kárpátiás-kocsmatörténészekkel megesett, nem éppen kellemes, de a közelmúltban megírt, vagy inkább kiírt emlékeiből, arra lett figyelmes, hogy Chajko kinyúl az ablakon, és a kocsija tetejét verve üvölti ki nekik, hogy: „F@sszopóóók!” B. jót derült magában ezen a később gondosan elraktározott jeleneten, majd kapaszkodnia is kellett, mert a sofőr bizony elég sportosan vezetett, ráadásul úgy, hogy a saját bevallása szerint az Ecserin vett jogosítványa be volt vonva… Odaértek elsőként …-be, az egyik vörösiszap-katasztrófa által sújtott kistelepülésre, amiről anno Padragkúton B. sztereotip vicceket hallott Renátáéktól, és elhaladtak az emlékmű mellett is. Bizony sok helyen látszódtak még az előző évi katasztrófa nyomai, és hát főleg Armando próbálta finoman sejtetni B.-nek, hogy egyes hangok szerint itt szándékos és célzott, emberéletek ellen irányuló szabotázsról volt amúgy szó… A lakást rendben találták, két ember számára éppen elegendő, takaros kis kecó volt, a raktár feltöltve tartós élelmiszerekkel, szárazáruval, demonstrálandó, hogy betartalékoltak az előttük álló zord időkre. Chajkónak és Vranának még pár ismerőst fel kellett keresnie a környéken, így Szidi, Armando és B. körülnéztek a közeli buszpályaudvaron, majd az újdonsült családtagok megengedték B.-nek, hogy beüljön egy vagy maximum két sörre a restibe. Az utasellátóban az a Tarr Béla-filmekből ismerős légkör, vagy oeuvre fogadta B.-t, amiben előszeretettel lubickolt, és jócskán benne is ragadt az elmúlt években. Ahogy a második üveg Kőbányait kezdte egyre gyorsabban, a kint lévő Chajkó siettetésére magába dönteni, és nézte a lerongyolt, kétes, jobb sorsra érdemes, tengődő egzisztenciákat maga körül, hát valami, ki tudja, miféle ihlet vagy késztetés hatására úgy döntött, hogy megmutatja magát, megmutatja, mi a kultúra, és a kocsma fókuszpontjába állva elszavalta a kései magyar szakos éveiben felfedezett egyik kedvencétől, Tandori Dezsőtől az Hommage című verset, ami még a magyar irodalom all time best of, vagy top 10-be is bekerült nála:
Ki szedi össze váltott lovait,
ha elhulltak, ki veszi nyakába?
Ki teszi meg még egyszer az utat
értük, visszafelé, hiába?
Kardél-nyargalásod két oldalán
még kettészelve is ez állatok
hozzád lassult múlásukkal bevárják,
amig kidől utolsó hátasod:
most még, nem deszka-földes-álruhásan,
visszanézhetnél e hűlő vetésre –
hogy zokogás kockázzon koponyádban,
kopogjon tört szemük dióverése.
Armando és az inkább kintről befelé kacsingató Szidi hirtelen nem tudott mit kezdeni a helyzettel, hogy most B. megőrült, vagy a fejébe szállt a pia, zavarukban kicsit le is fagytak, de azért hamiskásan nevettek B. sajátos performanszán. A kocsma vendégeiből sokaknak fel sem tűnt az egész, annyira elnyomta már őket az ital, vagy annyira bele voltak merülve saját nyomorúságukba, de páran azért, a pultosnőt is beleértve nagyot néztek, hogy micsoda furcsa figura tévedt be közéjük. B. immár felvette …-t is a repertoárjába, kocsiba pattantak, és a szomszédos megye székhelye felé vették az irányt. A következő állomás már jóval ismerősebb volt B.-nek, kamaszkori és egyetemista évei alatti románcok nehezen múló emlékeképpen, de ezt egyelőre inkább elraktározta magának, nyilván nem akart újdonsült menyasszonyának és családjának a zavaros nőügyeivel előjönni. Papa és neje itt nemcsak a lakást ellenőrizni és bemutatni jött, hanem iskolanézőbe is, Márkónak és Melisszának. Ugyanis az volt a terv, hogy miután a családfő kényszerpihenőre vonul, a többiek átköltöznek az itteni lakásukba, mivel, mint később egyre kézzelfoghatóbban nyilvánvalóvá vált, az elő-balatoni városbeli ideiglenes lakhelyükön bizony elég komoly időzített bombák ketyegtek. Az itteni lakás nagyobb, modernebb, otthonosabb volt, B itt egy időre el is tudta volna akkor képzelni a közös jövőjét Szidivel. Míg Vrana és a férje iskolanézőbe ment, a többieknek volt idejük csavarogni egyet a központban, ahol B. örömmel fedezett fel egy kínai gyorséttermet. Fel is ajánlotta Szidinek és Armandónak, hogy meghívja őket egy kései ebédre, de Szidi olyan megrökönyödött és ijedt képet vágott, hogy ő ilyet aztán nem eszik, meg sosem evett, hogy B. hirtelen nem is értette a dolgot. Hiába kínálta őt később olyan szarvaspörkölttel és dödöllével, hogy arra még a szigorú gurmandok is rábólintanának, Szidónia attól is úgy idegenkedett, mintha egy vallásos zsidót ad absurdum csülökkel, Dubarry szelettel vagy polippal traktált volna. Armando nem volt annyira finnyás, vagy nem ragaszkodott annyira nagyon a bevett hazai ízekhez, de nyilván kissé bátortalanul, hogy ő sem evett még ilyet, azért B.-vel tartott. B. pedig kapva kapott az alkalmon, és többféle kis adag ételt, csirkét, marhát, sőt rákot is rendelt, rizzsel és tésztával (a csípősséggel nem volt gond, mert Armando kis túlzással még a desszerthez is erős paprikát evett), így sógorjelöltjének kellemes csalódást és maradandó gasztronómiai élményt szerzett, és mikor máskor is errefelé vitt az útjuk, ha tehették, betértek ide ínyenckedni egyet.
Az amúgy is mozgalmas napjuk itt még korántsem ért véget, mert Chajkónak beesett egy nagyon komolynak ígérkező esti program Sárváron: egy privát, zárt körű, igazi veretős buli a fürdő parkolójában. A Papának úgysem kellett a szomszédba menni egy kis bohémságért, és hát a neki kinéző nehéz év előtt szerette volna kitombolni magát. Később kiderült, hogy a görbe vasi kiruccanás csak a nyitánya volt egy több felvonásos bevonuló, vagy bevonulás előtti bulisorozatnak, amin B. is nyilván mint muro zhamutro – kicsit díszpinty vagy kibic – is részt vett. Chajko alaposan, kicsit olaszosan kirittyentette magát az izgalmasnak ígérkező estére, Vrana és a lányok kötelezően otthon maradtak, és a Papa, Armando, B. és az egyik unokatesó mint sofőr megindultak a híres wellness-fellegvárba. Mire odaértek, a buli már nagyban folyt, a parkoló tömve volt drágábbnál drágább, mutatósabbnál mutatósabb és tekintélyt parancsolóbb kocsikkal, a résztvevők ruháival, vagy néha már ruhakölteményeivel pedig egy elegánsabb divatszalont vagy márkaboltot is meg lehetett volna tölteni. Az asztalokon minden földi jó, alsó hangon tízfogásos vacsora, minimum Ballantine’s minőségű italok sorakoztak. Armando, B. és alkalmi sofőrjük a kocsiban maradtak, míg a Papa kitombolta-táncolta magát. És ahogy B. messziről, de azért jól látta, a tánctéren Papát még az olyan nagyon komoly forma vendégek is közvetlenül, régi jó barátként üdvözölték, akiknek B. talán köszönni sem mert volna. Chajko kibulizta magát (volt vagy hajnali 3-4 óra, mire belefáradt a nagy dínomdánomba), de a bőséges vacsorából őket is, akik kvázi a kocsit őrizték, megvendégelték tenyérnyi rántott húsokkal, sültekkel, olyan, káposztás cvekedlivel körített pörkölttel, hogy annak hosszú évekre B. szájában maradt az íze. Persze a buli, ahogy kell, tele volt csábítóbbnál csábítóbb lányokkal, hölgyekkel, asszonyokkal is, és mikor a hangulat már a tetőfokára hágott, a röntgenszemű, szemfüles Armando egy furcsa csoportosulást szúrt ki magának, és hívta is fel rá egyből a többiek figyelmét: egy BMW X5-ös környékén bebombázott, beszipkázott lányok, darabonként százezer forintos ruhákban, elegáns cipőkben hajoltak rá kisujjnyi vastagságú strasszékat szívni a BMW anyósülésére, aztán egyesek közülük, engedve ősi, vad, és kulcshelyzetekben nehezen, vagy alig fékezhető ösztöneiknek, elegáns, olaszos szoknyáikban jókorákat terpesztve, állva könnyítettek magukon, mutráztak a kocsik közé vihogva-visítozva, magukon kívül. (Eeez igen, gondolta magában kicsit döbbenten, kicsit vágyakozva, de elismerőleg B. OZORA, Sziget, VOLT, Wiesen, ledurrant gyártelepes drum and bass bulikkal a tarsolyában, na itt kéne csapatni egyet gatya készen, mormogta immáron sóvárogva.) A kocsit őrző fiúk cinkosan, hamiskásan összemosolyogtak, pusmogtak, aztán Armando rávillantott párat a duhajkodókra, akik zavartan odébb is álltak a tett helyszínéről.
„Egy szint után már közösülések vannak a liftben” – idézte B. egy általa akkoriban kedvelt alteros zenekar dalszövegét B. őrzőtársainak, még nagyobb derültséget okozva, majd várták a hajnalt, a buli kifulladását, mert még hosszú kilométerek álltak előttük.
Maladyipe 7. Beavatás
A következő reggel, nyilván a hajnalba nyúlt sárvári dorbézolás és kiruccanás miatt, később és nehezebben indult, de Chajko, miután alaposan kialudta magát, begyújtatott magának már-már rituálisan egy sodort cigarettát B.-vel a kávé mellé, és el is kérte a telefonját, hogy elkezdje leszervezni a következő napokat, és hogy hírül adja a nagy eseményt. (Ekkorra már B. telefonja és Vodafox előfizetése is a közösbe került, ahogy a heti apanázsának is egyre nagyobb százaléka…) Chajko és B. is nagy kávésok voltak, a reggeli közös kávézásaiknak mindig megvolt a bizalmas rituáléjuk, legtöbbször akkor merültek fel, és kerültek megvitatásra a fontosabb napi teendők is – B. pedzegette is Chajkónak, hogy ha már olyan, finoman szólva olasz hóbortja van, akkor vegyenek valahonnan Lavazza kávét, mert az menő, igazi jó olasz, jobb, mint a Segafredo – „Lavazza!! hmm, csillant fel Chajko szeme, na ennek utánajárunk, ez lesz a Papa kávéja, majd ilyet fogsz nekem a börtönbe is beküldeni!” Ezután Chajko megragadta a bashadót és igazi, keleties, cirkalmas, udvariassági körökkel, jókívánságokkal indított monológban (Baxtalyi detehara te del a drago sunto Del, the zhutil tuke e sunto Maria chaladoske kethane, te phir po rup, po somnakaj… – járj aranyon és ezüstön, ez már B-nek is sok volt, mintha a török szultán, vagy a perzsa sah udvarában lennénk, mosolygott magában, a Kelet az kelet….) tudatta Amandáékkal éppen, hogy a Szidikének komoly kérője akadt, esküvő lesz, itt van mellettem muro zhamutro, a vőm, aki magyar, de jobban tud cigányul, mint a Gyémiék….sattara,sattara,sattara…. Chajkónak nem kellett a szomszédba menni cirkalmas nagymonológokért, rögtönzött drámákért és nagyjelenetekért, de legalább nem az ment a telefonban, mint az első esték egyikén, hogy (…) „az Olasz Tökölön van az intenzíven”, meg hasonlók, amiket jobb nem hallani, nem hogy asszisztálni hozzá. B.az ilyen nagymonológokat hallva is vette észre, hogy a kezdeti tankönyv-ízű mondatfűzéseihez és magyaros akcentusához, furcsa, vagy hibás ragozásához képest mennyit fejlődött a lovár nyelvtudása. Elég volt később már Armandónak, vagy Szidinek annyit mondania élőben, vagy telefonban, hogy: „Romanes te vorbi!”, B. már váltott is magyarról lovárra. Amikor az ember tanul valamit, abban is veszi észre, hogy mélyül, rögzül a tudása, hogy már tud játszani, viccelődni a tananyaggal, B. pedig vicceket, mondókákat gyártott, főleg mikor kis Márkóval játszott:
Te xal o beng tyo kar, lechosa, xumeresa! ’Egye meg az ördög a f@szodat lecsós tésztával!’ – kiáltott fel B., mikor már kezdett telítődni, sőt frusztrálódni a sokadalomtól, az intimszféra és a csend, valamint a kiszámíthatóság hiányától, az őrlődő ismétlődésektől, a makacsul visszatérő ízektől, a károgástól és jajveszékeléstől, az anyja szigorú rendmániáját is kenterbe verő, szegény körülményeket kompenzálni akaró makacs pedantériától stb. Mikor kis Dumpi ezt meghallotta, hát fetrengve visított a röhögéstől, vagy inkább hangosan kacagott, aztán mind a szülei, de főleg a mámi, dermedten hűltek le, mikor a shavoro izgatottan ismételgette nekik, mit tanult a Hasszántól (ez lett végül B. belsős neve a családban, főleg a blogger nickje, isztambuli élményei, keleties arca és kecskeszakálla, valamint a későbbi, tűzoltásnak bizonyuló pécsi portyája után)…
Szidinek és a ház többi női lakójának pedig a megismerkedésükkor mondott:
Jekh, duj, trin, shtar …. muro kar – -féle pajzán mondóka továbbköltésével szerzett kényes pillanatokat:
Oxto, ijja, desh, bish:
Puter avri tyiri mish!
– főleg mikor kis Dumpi és a szomszéd gyerekek kórusban visították. (B. ilyenkor valamilyen elégedettséggel elegyes elégtételt érzett, és jókat flesselt magában) Talán azért is alakult ez így, mert B. kisgyerekeknek való, mondókákkal, mesékkel és versekkel teli nyelvkönyvből kezdte tanulni a nyelvet (Sityu romanes! volt a címe, az első kötete végül Józsefvárosban, míg a második kötete Pécs, akkor még rossz hírű környék hírében álló Balokány negyedében landolt…), és hát emellett bizony voltak dolgok, amire nem akadt, csak magyar vagy román szó a mindennapi használatban, így B., megcsillantva balkáni tanulmányait, a fagyira és a jégkrémre egy kevéssé ismert, de annál különlegesebb balkáni nyelvből kölcsönözve bevezette az akullóre/akullorö szót családi használatban például.
Amellett, hogy Chajko zöld utat adott az esküvőnek, felesége minden morgása és legidősebb fia, Csabika értetlenkedése ellenére, nyilván nem volt minden elboronálva, mert egyrészt B.-nek is be kellett jelentenie a szüleinek a nagy eseményt (akkor kezdtek elborulni a dolgok, mikor ez megtörtént), valamint a tágabban értelmezett családot háttérből irányító máminak is ki kellett mondania az Áment. (És a családnak minden Mária-kép, nyakban hordott rózsafüzér, olaszos hóbortok és manírok és egyebek ellenére nyilván emésztgetnie kellett, hogy nem katolikus templomban lesz az esküvő, azt B. már az elején makacsul kikötötte, főleg az antiklerikális blogbejegyzésére gondolva, mert a rakló valami furcsa reformált, izé, nem otrodosz, vagy ortodox, hanem abba a furcsa khangeribe/templomba jár (így próbálták leszoktatni a kábítóról), ahol nincsenek képek meg szobrok, meg rashajica, (milyet derült Armando a B. által képzett szón), vagyis papnő van…)
Chajko már hosszasan veszekedett, egyezkedett, egyeztetett telefonon korábban hol az anyjával, hol a testvérével, hol Dajanáékkal Szidiéket illetően, de B.-nek ilyenkor mindig ki kellett mennie az udvarra, mert hiába a nyelvváltás, úgy is értett mindent (beásul meg csak a szomszédasszony tudott, aki egyszer egy igét küldött B.-nek Pál apostol leveleiből, mert ő sem misére, vagy szent liturgiára járt…). B. ilyenkor inkább átment a közeli hamburgerező-sörözőbe, és elsörözgetett, vagyis próbálta a helyben főzött, bikaerős sört élvezni, egészen addig, míg Armando utána nem ment, vagy Szidiék oda nem somfordáltak hozzá egy kis vacsorapótlékot kérni tőle. B. érezte, hogy elég komoly felfordulást és vitákat okozott a családban, kiderült, hogy Szidit másnak szánták, és hát az apanázsa, sőt később a biztosnak tűnő családi háttere kockáztatásával kellett bizonyítania, hogy kiérdemelte a lány kezét (Pujarica san? – kérdezte ilyenkor néha Sziditől B., de tudta és érezte, hogy Szidinek nem lenne ellenére a dolog, csak ő még kevesebbet ért ebből az egészből, mint ő…). Szóval B.-nek hol emelnie, hol tartania kellett a tétet, ami az amúgy is lerongyolódófélben levő idegeit eléggé igénybe vette, és néha bizony már szókimondó, erős dühkitörések is jöttek, vagy inkább fakadtak ki belőle, amivel dermedtséget és értetlenséget, néha már-már megbotránkozást okozott a családban.
Mámi bizalmát és egyetértését nem volt egyszerű kiérdemelni, eleve az sem volt könnyű menet, hogy vizsgáztatásra kerülhessen nála az ember. Aztán végül mégis eljött a nagy nap, átjött mámi, hajlandó volt B.-vel tényleg komolyan szóba állni, mégpedig úgy, hogy szépen „meggyóntatta” B.-t, ahogy kell, hol oda-vissza forgatta, hol felkérdezte, de úgy, hogy B. még a legkeményebb egyetemi vizsgáin, szigorlatain sem élt át hasonlót… Mámi bizony kiszedte belőle még azt is, hogy B. találkozott Farkas Rozival (az apja híres költő és művész volt) Orosházán, aki a kocsmában elcsábította, majd három napig a melegágyában tartotta őt, aztán tette csak fel a pesti buszra. Tőle tanulta, hogy lassan kell beszélni a nyelvet, nem hadarni, meg hogy kik is azok a sátoros cigányok (cerharo rom), akikről az egyik elveszett ószövetségi törzs elmélete is született… (B. el is mosolyodott, mert eszébe jutott az a jelenet, ahogy a közös sörözés közben Rozi felhívta a fiát, és számonkérőleg kérdezte fel, hogy „Kinek a picsáját nyalod?” – Kaski mish chares? Próbált B. a háttérben imponálni, de Rozi zavartan és idegesen csendre intette alkalmi udvarlóját, nehogy a nagy fia mindenféle idegen férfihangokat halljon körülötte… de nyilván ezt inkább megtartotta magának.) B. ezzel bedobta a jolly jokerét a közösbe, de már nem maradt vele hatás nélkül. Mámi ezután a konyhába vezette B.-t, és rámutatott az általa korábban csak vakarónak, vagy bodagnak ismert cigány kenyérre, amire B. már vágta is rá a helybeli dialektus szerinti megfelelőjét, hogy: bokolyi. Mámi elégedetten bólintott, „Na jól van, ma én főzök neked!” – aztán, csak hogy az ösztönös, vagy nem könyvből tanult pszichológiai érzék bizonyságot nyerjen, a háttérben felhangzott az a szám, ami a családi zenei kedves repertoárból talán a legjobban tetszett B.-nek, a Romano telepo, Margó semmivel és senkivel össze nem téveszthető hangján. Pala mande voj rovel ’ő utánam sírdogál’ – csípett el egy szövegfoszlányt magának B. az őt utána még hosszú éven át is szíven ütő számból.
– Telepen B. életében először két évvel azelőtt járt, Ivánban, ahová csak Volánosként, nyilván nem formaruhában, mert lemerészkedni, mert faluhelyen, főleg olyan környéken, ahol nem volt vasút, akkoriban még megvolt a respektje és sajátos vonzereje a fehér-bordó-kék Volános gúnyának. Meg hát B. előtte és utána is közelebbi ismeretséget kötött az oda valósi, szülővárosa helyközi-távolsági pályaudvarán „dolgozó” rossz lányokkal, akik el is hívták őt cigánybálba, ahová végül szerencséjére nem ment el, mert csúnya verekedéssé, majdnem késeléssé fajult ott a túlfűtött hangulat, és hatósági közbelépés, intézkedés vetett véget az alaposan eszkalálódott eseményeknek. B. végül egy echte, barcelonai, Nou Camp stadion melletti szuvenírboltból kapott Messi mezben merészkedett le Ivánba, ahol a fél Kápolna utcát meghívta a Cibak kocsmájában, majdnem ráröppentek, aztán a pujákkal is focizott egy jót többek között. A második teleplátogatása már meredekebb környéken, majdnem red alert zone-ban történt, Belső Somogyban, Lengyeltótiban, ahová a Volános nagyapjával látogattak el, egyéb megyei helyszíneket is érintve, egy kis családtörténeti időutazásra: meglátogatták a dédszülők sírját a megyeszékhelyen, aztán az egykori györöki családi ház helyét, a látrányi református templomot, ahová jegyző dédapja hintón vitte a gyerekeit nagypéntekeken, az utcát, ahonnan elvitték az Ebenschützéket, és persze a nagypapa esztergályos és sakkmester öccsét, akinél Tótiban aludtak. B. ekkor már beszélt valamit lovárul, megismerkedett a rehabon nyolckerbeli, békési és fehérvári romákkal, akiktől elég sokat tanult, (sőt még roma napot is szerveztek közösen, tyúkpörkölttel, túrós tésztával, vakaróval) így elmerészkedett a Kossuth utcába, a temető mellé (pasha murmunci – nem is értette hirtelen B., mert akkor már tapasztalatból tudta, hogy a legtöbb roma fél a temetőtől), a falu legrosszabb hírű környékére – el is sápadt Dusi néni, a háziasszonyuk, mikor megtudta, hogy B. hová merészkedett el – ahol megdicsérte az egyik öreg roma fehér lovát (Sjukar parno graszt!), és a helybeli fiatalok egyből a „Trubul tuke shej? – kérdéssel indítottak nála. –
Lement a Hasszán száma, előkerült a bosnyák folklórból megismert Hasszanaginica, Hasszán aga feleségének elő-balatoni alakmása is, majd mámi és Armandó az udvarra vezették B.-t. Rámutattak egy üres székre, ahonnan az utcáról a sorra érkező forgalmat lehetett figyelni és ellenőrizni, és leültették:
„Besh tele, kodo-j tyiro than ando chalado! (ande familija, ahogy B. inkább szerette mondani) ’Most akkor fütyülős leszek, mint a Kalányos Muki az araboknál Pécsen?’ – morfondírozott B. de érezte, hogy ott akkor valami komoly, és visszavonhatatlan történik. Este mámi, Dodi és Dajana kiadós bulit szerveztek a nagy esemény tiszteletére, ahol B.-nek még mámit is meg kellett táncoltatnia, hiába szabadkozott, hogy ő az iskolabál nyitótáncán angolkeringőzött utoljára táncpartnerrel, bő tíz éve, azóta csak partyban, egyedül, vicsorogva, befeszülve, nem számított, a szokás az szokás, tanulta meg egy életre.
Maladyipe 8. A második beavatás / Krujalipe ’Környék’
Megtörtént hát a nagy esemény, B.-t hivatalosan is befogadta a család, így már nem kellett a nagyobbik szobában egy matracon feszengve kuporognia éjjelente, hanem meglett a nyugodtabb és kényelmesebb, kijelölt alvóhelye is például, vagy a helye az asztalnál a közös étkezésekkor, amikor mindig Szidi szedett neki ételt. Dodi és Dájána sem csak a kötelező udvariassági körök erejéig álltak már vele szóba, és a B.-vel az első éjszakai, évekkel később sem pontosan értelmezhető „kitárulkozása” óta feltűnően zord és szűkszavú háziasszony is mintha beletörődött volna a dologba, de azért nem repdesett a boldogságtól, és ezt éreztette is B.-vel még alkalomadtán. Chajko pedig egyre lelkesebb és beszédesebb lett, nem győzte boldog-boldogtalannak újságolni, hogy micsoda vőjelöltet fogott, meg nyilván azon is matekozott közben magában, hogy ha a nagy fia összekapja magát, és B. családi háttere, tudása is mozgósítva lesznek, a család valahogy kibekkeli majd az előttük álló nehéz és kemény bő egy évet.
A Papának visszatérő szavajárása volt, amikor éreztetni akarta B.-vel, hogy hányas is a kabát, vagy hogy milyen rendezvényen is van, hogy „Chajko vagyok, hetvenbe’ születtem pajtikám…”, így ennek keretében a lakásjáró körutat egy újabb, hosszabb kiruccanás követte. Chajko az ifjú pár, felesége és a trónörökös kíséretében háztűznézőbe indult a komolynak, tekintélyesnek és érdekesnek ígérkező és bizonyuló ismerőseihez a tágabban vett környéken. A házigazda nyilván kíváncsi volt arra is, hogy nagy becsben tartott ismerősei mit szólnak majd a vőhöz, a zhamutro-hoz, illetve hogy a megrendült erejű család majd számíthat-e rájuk a börtönben eltöltendő idő alatt, de B.-nek is jelezni akarta, hogy ő nem holmi krakéler, kétes hírű alak, ha anyagilag meg is roppant pillanatnyilag, azért elég komoly kapcsolati tőkével rendelkezik többek között. A kissé viharvert, de a dimbes-dombos-erdős környék kacskaringós útjait vadul és magabiztosan szelő kocsi ekkor még nem került eladásra, így még rendelkezésükre állt a nagyvizithez, ám B.-nek kellett azt megtankolnia a hosszú útra. Útközben újra egy kifinomult vizsga következett, ugyanis betettek egy számot a láthatóan még félkómás vagy másnapos B.-nek, betettek egy hallgatót, hogy mit szól hozzá ez a gazho dilo, vagy önjelölt romológus, aki olyan szemtelen hasonlatokat fabrikál néha, hogy: Várlak, mint a romák a szociális munkást vagy a postást (Azhukarav sar le rom o socialno butyarnyiko – ezt a maga szerkesztette mondatot még a szülővárosában, a gengszter haverjainak is elsütötte egy éjjel nappali kocsmában, akik dőltek a röhögéstől, szerencsére volt öniróniájuk, de azért hozzáfűzték erőteljesen nevelő célzattal, hogy: „Szépen beszéljééél, mert tele xuttyel tyo kan (leugrik a helyéről a füled!)) A hallgató váratlanul érte és alaposan szíven is ütötte B.-t, ugyanis mély és fájdalmas gyászidőszakon volt éppen túl, elvesztette szeretett nagymamáját, sorstársát és cinkostársát a családban, és hát nyilván eszébe jutott a mama, a közös emlékek, hol szép, hol tanulságos, hol fájdalmas pillanatok. B. szemébe könnyek szöktek, pedig ő inkább az az elfojtós, befelé síró alkat volt, a család pedig elégedetten nyugtázta, hogy a raklónak helyén van a szíve, így Szidi a hallgató után már küldte is neki speciálba a Rabolj el még egyszer című számot.
Az első úti céljuk egy kis falu volt, Szalapa, a szomszédos megyeszékhely felé vezető úton, amin B. többnyire egyedül, de néha Armandoékkal is, később annyiszor végigzötyögött busszal. Chajko már messziről dudálva jelezte a babarózsaszínre festett, gipszstukkós, mutatósnak szánt ház lakójának, hogy bizony vendége érkezett, nem is akárki. Babi, a háziasszony diszkréten elegáns felsőben, virágmintás pendelyben és papucsban nyitott ajtót, behívta, leültette, majd kávéval és süteménnyel kínálta váratlan, de örömmel fogadott vendégeit. Chajlo és Babi megvitatták az élet nagy dolgait, és hát Babi bizony szomorú volt, panaszkodott is Chajkónak, hogy egyedül van abban a nagy házban, az ura börtönben van, két év múlva szabadul, a fia kiment Svédbe, Malmöbe szerencsét próbálni, és így rá szakadt az a sok probléma. A lovakkal is sok a költség, nem is nagyon veszik őket újabban, a házzal is sok a teendő, hiányzik a férfiember onnan na (hijj majd én jól megvigasztalnálak, gondolta magában B., miközben hol a háziasszony még annyi év után is kislányos, huncutul mosolygó arcát, hol a papucsból előbújó lábfejeit nézte zavarodottan sóvárogva)… Chajko némi szpojlerezés után bemutatta B.-t Babinak, aki próbált is volna kapcsolódni az elhangzottakhoz, hogy az ő apja nagyon szereti a lovakat és szeret lovagolni, van is neki kettő, de hogy nem elégedett a lókupecével, Rupival, simán össze tudnának hozni egy találkozót, meg akár üzletet is – Lovárica san? – csillantotta is meg egyből nyelvtudását B. a csinos háziasszonynak, aki jót derült a kis nyelvi intermezzón. „Ki ez, te, miket beszél ez a gyerek?” – mondta huncutul mosolyogva Chajkónak, és őszintén, sok szerencsét próbált az ifjú párnak, meg hozzátette azt is, hogy az ő ajtaja előttük is nyitva áll majd.
B. később, egy még a békésebb időkben szokássá vált sétálóutcás, férfidolgokat megvitató sörözésükkor be is vallotta Chajkónak, hogy Babi nagyon megtetszett neki, és hogy milyen szívesen meglátogatná egyszer. Chajko erre nagyon komolyan lefagyott, majd kifejezésre is juttatta palástolni nem akart felháborodását: „Mit akarsz attól a nőtől, az egy férjes asszony!!!” „Jajj, ne csináld már, nem vagyok vak, láttam, ahogy csaptad te is neki a szelet, meg hogy hogyan néztetek egymásra … egy elhanayagolt vagy magányos háziasszonynál nincsen jobb és hálásabb parti…” „Na ide figyelj pajtikám, már megint kezdesz szemtelenkedni, hányszor mondjam még, hogy szépen beszéljél, shukares te vorbi! Meg bírjál azzal a nagy károddal, igen, tudom, hogy nagy szerszámod van, mondta a Luszi, ő lovagolt meg pár éjjel, hogy felmérje és előkészítse a terepet Szidikének, szóval bírjál a károddal, mert valaki még le találja vágni, vagy kicifrázza azt a török bazárból vagy balkáni sikátorokból előbukkant pofázmányodat! Csábítani lehet, az egy dolog, de szeretni csak az asszonyodat szeressed, és neked már a Szidi az asszonyod, befejeztem, punktum!” B. kicsit elszégyellte magát az elhangzottaktól, és eszébe jutott, hogy a Bascsarsijában, Szarajevó szebb napokat is megért belvárosában majdnem megkéselték, mert nagyon rosszul és nagyon rossz helyen próbált ismerkedni…
Szalapáról a megyeszékhely felé vezetett az útjuk, és B.-nek még az egyetemista évei alatt arrafelé megejtett nőügyi portyái alatt is feltűnt, hogy milyen vicces, vagy épp furcsa hangzású neveik vannak egyes ottani falvaknak (meg hogy ott bölöncnek mondják a betyárkörtét például), szóval a megyeszékhely felé vezető útjukon is átmentek pár érdekes nevű helyen, vagy B. látott az útjelző táblákon olyan beszédes nevű falvakat, mint Bérbaltavár, vagy Alibánfa (mi van, errefelé szkipetárok laknak szórványban, akiket fel lehet bérelni, hogy baltával elintézzenek valakit?), de mindenképpen Kemendollár vitte a prímet a helyspecifikumok közül. B. agya ekkorra már jócskán össze volt gabalyodva zavarodva az egyre átláthatatlanabb és meredek vargabetűkkel tűzdelt, összeszedett ilyen-olyan tananyagoktól, a blogoszférában szerzett sokszor nem polkorrekt, szalonképes és publikus információktól, amit még tetőzött a bikaerős helyi sör és a Csabikáékkal néha-néha elfüstölt svájci, így B. azt képzelte, hogy abban a faluban biztos egy kőgazdag ember, patyivaslo, barvalo manush lakik, aki kemény dollárokért megvette magának még azt a jogot is, hogy szeretett faluját átnevezhesse (ha már újfeudalizmus kezd itten kiépülni kérem) és a falu neve nem Kemend és Ollár községek egyesülését mutatja. Útitársai jót derültek B. nyakatekert, cikornyás logikáján, Chajko később kerek perec meg is mondta vőjelöltjének, hogy „Az a te bajod neked pajtikám, hogy túl sokat tanultál, és az agyadra ment… Itt nálunk majd megtanulsz egyszerűbb, de annál fontosabb dolgokkal foglalkozni!” Az eléggé szocreál, nem túl ingergazdag, de szép tájjal körülvett, vendégszerető, kedves ember hírében álló lakosokkal bíró megyeszékhely volt Chajko egyik országos hírű cimborájának is az otthona. A mutatós ház előtt két fullos verda is mutatta még, hogy a lakóinak bizony van mit a tejbe aprítaniuk, meg hogy a romáknál a látszat, a külsőségek igenis és nem véletlenül fontosak, kapnak sokszor nagyobb hangsúlyt. Chajko cimborája autókkal kereskedett, míg az asszonya bőrdíszműves volt – Chajko egyből össze is kapcsolta őket B.-vel, hogy a rakló nagyon szereti a művészeteket, az irodalmat, zenét, de a festészetet is, ugyan mutassa már meg neki pár műalkotását, míg ők az urával nem publikus, de annál fontosabb dolgokról beszélgetnek. Az ügyes kezű és rendkívüli szépérzékkel, ösztönös tehetséggel bíró Ramóna körbe is vezette B.-t a házban, melynek falait legtöbb helyen az asszony munkái díszítették. B. mesélt Ramónának az apai nagyapjáról, akinek ajándéktárgy boltja volt a belvárosban, ahol emlékei szerint a sok réz fali dísz mellett bőrből készült szuvenírek is gazdagították a kínálatot. B. már akkoriban is eléggé zárkózott, magának való alkat volt, nehezen, vagy nem, vagy ha muszáj volt, akkor is csak egy szintig bírta a repi látogatásokat, a kötelező jópofizást, udvariaskodást, és ezen a ponton már kezdett neki elég lenni a jóból, főleg hogy Chajkóék zárt ajtós diskurzusa eléggé elhúzódott, és kínjában, amikor már a cigit sem kívánta, az udvaron levő súlyzókkal próbálta levezetni a feszültséget. Még egy állomás hátravolt a háztűznéző körútjukon, már a megyéjükben, a porcelánjáról ismert városkában, ahol B. olyat látott, amilyet korábban még soha. Mivel az ott lakó, orrukat eléggé fenn hordó ismerősök figyelme és vendégszeretete csak Chajkóra és Vranára, de még a gyerekeikre sem terjedt ki, addig Szidi, Csabika és B. az eléggé nagy és mutatós, igényesen, ízlésesen, már-már koncepció-szerűen összerendezett kertben várakoztak. Ebben a kertben nem ijesztően modoros kerti törpék, vagy gipszstukkó faragványok voltak, hanem nagyon életszerű volt minden, életszerűen, de mégis koncepció-szerűen voltak a dolgok összerendezve, amik munkás kezekre, értő szemekre és kifinomult ízlésre utaltak. B.-nek úgy tűnt, hogy minden ösvénynek, ágyasnak, szerszámnak, a farakásnak, a baltának, a söprűnek, de még a vakondtúrásnak is rendelt, vagy rendezett helye van, és egyszerűen jó, megnyugtató ott lenni, csak úgy benne lenni ebben az egész koncepcióban. „Mi ez, valami installáció?” – kérdezte félhangosan B., újdonsült kedvese nézett is rá, mintha valamit káromkodott volna. B. pár évvel később egy akkori haverja és ivócimborája kertjében találkozott hasonlóval, és akkor nevet is kapott végre ez a nem mindennapi élmény, mégpedig a landscape architecture, vagyis tájkép építészetről lenne itten szó.
Ezen a napon is bővült B. új ingerek, információk és tapasztalatok gyűjteménye, de már elege lett a sok új arcból, a kocsikázásból, és mikor már megkönnyebbülve látta a táblákon, hogy elő-balatoni ideiglenes lakóhelyük közeledik, és kezdte volna a szájában érezni a kétliteres palackban mért helyi sör ízét, megcsörrent Chajko telefonja. Narinho, Chajko testvére volt az, aki meghívta őket, mert nem tudná elképzelni, hogy ne legyenek ott, a csatkai búcsúba estére (B.-nek beugrott a lovár nyelvkönyvének egyik olvasmánya az országos hírű búcsúról, a templomról/khangeri-ről, a minden évben más ruhába öltöztetett Mária-szoborról többek között, de nagyon nem füllött a foga a programhoz, mert még gyakorló katolikus gimnazista korában is ódzkodott, vagy inkább berzenkedett a nagy Mária-kultusztól, az errefelé amúgy latinosan nyakban hordott rózsafüzértől. Aztán persze jó messze kóborolt, majd el is zavartatta magát a nyájtól, plusz még a rehabon kapott, masszív protestáns behatások… ez már tényleg túl sok lett volna neki). Főleg miután kiderült, hogy Komárom-Esztergom megyébe, Kisbér mellé kéne utazni, meg ennek az egész tömjénfüstös konnotációja, illetve a rájuk nehezedő időbeli nyomás, extra repi, satöbbi, hogy B. úgy elkezdett zsigerből tiltakozni meg ellenkezni, mintha minimum kínozni akarták volna elvinni. Chajko elsőre még megértően enyhült meg a nagy protestálás hallatán, de az nagyon nem tetszett neki, hogy amint hazaértek, B. már ment is át a söröző-hamburgerezőbe lehiggadni, de nem ventillálni, mert panaszkodni azt nem szabad, ahogy a pár perccel később már fel is bukkanó Armando tanította neki. ’Hogy ezek még nem hogy oooolvasni vagy sziesztázni, de szarni sem hagynak nyugodtan bassza meg!’ – kezdett el benne valami ketyegni, ahogy Armando már terelte is volna vissza őt a családi (tűz)fészekbe, és még egy sajtburger, vagy pizza meghívással sem lehetett kieszközölni nála, hogy maradjanak. B. ekkor nagyon zokon vette, hogy komfortzónájának ezt a kis megmaradt csökevényét is elkezdték piszkálni, sőt, a sört sem ihatta meg nyugodtan az udvaron, mert hogy készülnie kell, le van szervezve a fuvar, Vranával és Chajkóval mindenképp Csatkára kell mennie, mert ezt kívánja a mámi meg az illendőség. B. ekkor olyan hangosat cifrázva káromkodott, dühöngött, hogy még a szomszédban is megállt a kés a levegőben, de hogy még saját magától is megijedt, és ha nem tűnt volna ott is fel neki, vagy nem égett volna belé, hogy a számára egyre idegenebb és irritálóbb Mária-kultusz ott mennyire szent, lehet, hogy valami végzetes történik. Ment volna a fürdőbe nagy fortyogva, szedte volna össze a tisztálkodási cuccait, amikor az egyik, a többitől elkülönülve, gazdátlanul heverő borotvapengéjére lett figyelmes. Hát ahogy a hüvelykujja begyén végighúzva vizsgálta volna meg, hogy jó-e még, hát az olyan, szó szerint pengeéles volt, hogy óvatos érintés után is ömleni kezdett a vér az ujjbegyéből. ’Elvégre köszörűsöknél (is) lennék, vagy mi a fene, biztos ez a házsártos boszorkány fenette ki nekem bosszúból, hogy elcsúfítson, mert nem rendeztem le jól az éjjel a fürdőben, miután kitárulkozott!!!Mi van, ha ezt a pengét teszem a nyélre és full idegből ezzel állok neki az arcomnak???!!!’ – ennyit még el tudott fojtani magában, de aztán vulkánként törtek ki belőle az elmúlt napok sérelmei és elfojtásai, amit a többiek egy darabig dermedten hallgattak, míg Szidi nem fordult feléje egy két kézre fogott, tekintélyes pengehosszúságú belező-csontozó-daraboló, B. hasa felé tartott konyhakéssel, amin már fenyegetően villant meg a szegényes szobát bevilágító, tétován babráló fény. B. ha nem is fagyott le, de hátrahőkölt, hogy akkor ez most fenyegetés, vagy kuss legyen, vagy próbatétel, aztán újra elbődült: „Tudod mit, én egy-két egzotikus vagy számomra fontos utazást leszámítva, meg azt leszámítva, hogy a karjaimban fogjam a gyermekemet, én már mindent végigéltem a bakancslistámról, engem már kétszer késsel fenyegettek, szóval, ha akarod, és van hozzá merszed, tedd meg!!!” Ezen a ponton Chajkónak kellett közbelépnie, gyorsan kivitte, vagy inkább kirángatta B.-t az udvarra, hagyta neki meginni a sörét szépen, a maga tempójában, és empatikusan, az alkalmazott pszichológiai érzékével megnyugtatta vőjelöltjét és elmagyarázta neki, hogy ez miért fontos, és hogy tudja, hogy nagy áldozat B.-től, de a Papára, az előtte álló börtönévre gondolva tegye meg, sőt, a Csabika is megígéri, hogy másnapra lesz svájci, ne legyen már olyan önző, mert ez a baj veletek, magyarokkal…..
B. végül após és anyósjelöltje kíséretében, egy nem túl nagy kocsi feslett-foszlott hátsó ülésén feszengve, vészjóslóan kanyargós, ki tudja hová vezető, úttalan utakon át zötyögve, hol Vrana combjának feszülve, belül majdnem szétrobbanva ért oda a sokaknak tényleg szent helyre. Csatkán addigra a vallási programok már véget értek a templom környékét átvették a pecsenyesütő, italt mérő sátrak és a mulatók tömegei, aztán B. emlékei szerint vagy négy különböző helyen egyszerre ment az egyre féktelenebbé fajuló veretés, ők pedig, az az egy, vagy maximum két kézen megszámlálható gazho, vagy magyar, vagy sztrejino, némán asszisztáltak az egészhez.
