Megszoktam már. Majdhogynem otthonos.
Finom a koszt, és jó a fizetés,
s ha hűséges leszek, elnyerhetem
a császárnő kitüntetett kegyét.
Igen, tudom, van, aki visszamegy
fagyban nyíló virágnak – közröhejnek –
a poros kis provinciába, mit
az iskolában hazának neveznek,
ahol a kocsit elnyelik a kátyúk,
az álmokat a kétségbeesés,
és a rettegés szikes talaján
a gyűlölet és gyanakvás tenyész.
Visszamennek halálig küzdeni
azon, amiről tudják: nem lehet.
Leküzdhetetlen, fájdalmas betegség
gyötri őket: a hazaszeretet.
Én maradok. Már egész otthonos.
Már nem kínlódom úgy a német szóval,
el bécsi nőt veszek, s a gyermekem
született osztrák lesz. És ez így jól van.
Nem megyek vissza. Majd ha bolond lennék.
A kis porfészket tisztogassa más,
költse ki benne más a fiókáit,
hol kínkeserv lesz minden szárnycsapás.
Itt otthonos. Vagy, mondjuk, megszokott.
Jó a fizetés, jók az utak is –
de főleg könnyebbek, mint az az egy,
ami az elhagyott hazába visz.
Megjelent a szerző Szlalom című kötetében.
