Béta változat
Az én kicsi rajongóm
Melyik író nem szereti azt, ha megdicsérik a művét? Mindegyik szereti, én is. Persze még ennél is jobb, ha felismerik, és autogramot kérnek tőle. Na, ilyenem is szokott lenni, de általában ezek nem is annyira sikertörténetek. Ha hiszitek, ha nem, elég sűrűn van az, hogy aláírást kérnek tőlem, és érdekes, hogy leggyakrabban az olvasottságukról híres BKK ellenőrök szokták. De, ez mindegy is, örülni kell minden apró sikernek. És, akkor álljon itt a minap velem megesett, szívet-lelket melengető történetem. Mint tudjátok, vagy ha nem akkor mostantól igen, a déli pályaudvaron dolgozom. Nap mint nap, itt száll vonatra kedvenc „Fedél nélkül” újságárusom a Szilárd. (Na, ő az, aki mindig kér tőlem aláírást, ha benne vagyok az újságban, és cserében ad is egy példányt.) Sokszor láttam, hogy beszélget a pályaudvart rendben tartó takarítókkal, különösen Dezsővel. Nevezzük Dezsőnek, mert a szülei is így neveztél el. Ennyit az inkognitójáról, csak nem perel be. Az újság megjelenése napján, mondom a Dezsőnek. – Figy, ha látod a Szilárdot, kérj már egy példányt nekem az újságból, mert nincs időm bemenni a szerkesztőségbe! Megígéri, sőt meg is tartja. Délután összefutok vele, és a kezében lobogtatja az újságot. – Hát, Tamás nem is tudtam, hogy írsz! Meg milyen klassz dolog is ez, stb.. stb… Most jön a szívet melengető rész. – Olvastam, ám amit írtál, nagyon tetszik, sőt többször is elolvastam. Pironkodva veszem át az újságot. Belelapozom, és nem vagyok benne. Halkan megjegyzem Dezsőnek, hogy nem vagyok benne. – Akkor is klassz, zárja rövidre a vitát. Ez idáig, csak fél siker, de ezt is meg kell becsülni. Hátra van még a sikerem oroszlánrésze. Mesélem kollégámnak, aki régebben van a cégnél, hogy miképpen jártam a Dezsővel. Nem egy vigyorgós fajta, de most éppen meg akar szakadni a röhögéstől, aztán mondja. – Ne vedd a szívedre, a Dezső funkcionális analfabéta, itt tanították meg leírni a nevét. Idáig tartott, az én szívbe markoló történetem.
