– Mondhatom? Mondta Tom. Mondhatod. Mondd: hatod.
– Valami elmésebbet, Firkász. – Gyurma az égre ejtette szemeit.
– Jó, akkor elmondok nektek egy történetet.
A bokrok már régóta nőttek. Tulajdonképpen évről évre, de napról napra is. Ha kinézett a konyhaablakon, mindig azt várta, mikor éri majd el kezeivel őket, vagy mikor is érik el ők a kezeit. Hosszú játék. Jól tudták ezt a bokrok is. És Radír elgondolkodott: le tudná-e írni a barátait. Arra jutott, hogy nem.
– Holt volt, hol nem holt, loholt egy vasutas.
– Vasutasok mindig is voltak, élők és holtak. – röhögte el magát Kréta. – A vasút igen komolyas dolog. Egyesek vezetik, egyesek utaznak rajta, van, ki a jegyedet vizsgálja – van-e stigmád? –, és van, aki a sínekre alussza magát. Ugyanazok.
– De ez a vasutas kukorékolt. Nap mint nap többször átment a vasúti hídon, és két kukurikú közt vidáman azt kiáltotta: Dombóvár, végállomás! Nem megy tovább! Itt kezdődik a története.
A repülőhíd volt viszont az egyetlen hely, ahonnan még lehetett látni kivégzéseket. Kivitték a pasit a börtönudvarra, ott várta az akasztófa. Fölkötötték, kettőt-hármat rándult. Akik oly szerencsések voltak, hogy éppen a vasúti hídon mentek át, volt látványosságuk. A börtönablakok viszont az udvarra…
A bokrok kissé közelebb értek. Minden levél mint szemek néztek fölfelé.
– Tehát. Hárman voltak, valahol Baja környékéről, munkásemberek. Vettek egy lottót. Kitöltötték. A jól végzett munka után mindhárman hazamentek, mint a népes mesékben. Egyikük sem tudta, nem is gondolt vele, nála van-e a szelvény.
– Na ne! Ez már tényleg rossz mesének is.
– Lehet. De az egyikük elaludt, a másik kissé lerészegedett. A harmadik beteg lett. A negyedik… na ilyen nem volt, bár elkelt volna. Szóval, megreggeledett. Ötös találat.
– Kukurikú!
– Na pont ez nem lett belőle. Senki sem adta föl a szelvényt. Hát ezért kukorékol ez a vasutas.
– Ha vasutas, hát vasutas – vélte magában Kréta –, majdcsak elzakatolja magát. Itt állunk egy erkélyen, vasúti hídról hadoválva. Minden krétai hazudik. Epimenidésznek igaza volt.
