Tudom. És azt is, hogy mire ezeket a sorokat olvassák, már el is múlt. És remélhetőleg mi még nem. Tán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a megírás és a kézhezvétel között cca. két telik el, így ami nekem most közelgő aktualitás, az önöknek már a háta mögötti múlt. És igazán nem is szeretnék mindig szomorút írni, habár nem nagyon pakol most a világ derűs ihletforrásokat elém – nincs baj, csak hát tudják, úgy egészében, ami most van covid után, szomszédban zajló háború alatt, energiaválsággal, átírt szociális törvénnyel és a holnaptól való félelemmel. Elmúlik majd ez is, gondolom megint, aztán megint eszembe jut, hogy majd én is. És addig is jó lenne élni félelmek nélkül. Próbálom, a „csak a mai nap” elve, működik itt is, nem csak a függőségeknél. Mert én meg ettől függök a szó minden értelmében. Hogy nevessünk és szeressünk, és ne kelljen félni és ne kelljen szégyent érezni mások, nálunk hatalmasabbak hagymázas tettei miatt. És hogy ne függjünk annyira másoktól, hogy félni kelljen elborult elméjű férfibőrben élő kisfiúk döntéseitől, hol bombáz ott és mit rendelkezik itt. Hogy más döntése a hogy élek és hogy halok… De ez egy másik téma és nem függ össze szorosan a maival, egyelőre. És majd ez is elmúlik. Mindig csak a mát kell derűsen kibírni 😊
Én a halállal viszonylag korán találkoztam és ezt talán meg is írtam ezeken a hasábokon, szóval nem eresztem annyira bő lére, a lényeg az, hogy a nagyapám falujában nagyon beteg volt egy férfi és nagypapa járt injekciózni. Pintér bácsi, így hívták a beteg bácsit. A felesége kedves, kerek arcú és vörös hajú asszony volt, ő addig a konyhában leültetett engem, amig Nagyapó kezelte a férjét, mindig került sütemény és jó szó is. Pintér bácsin mindig kék munkásruha volt, engedte még az ereje gondolom, hogy tegyen-vegyen néha, vagy az volt a komfortos én nem tudom, mindenesetre mindig abban láttam. Aztán egyszer szólt a nagymamám, hogy Mirjamkám, meghalt a Pintér bácsi és aznap lesz a temetés. El akartam menni, mindenáron. Elengedett, de ezt valószínű azonnal megbánta, korainak gondolta a talán 6-7 éves lelkemnek, hogy szembesüljek a halállal olyan erősen, ahogy egy felravatalozott ember esetében lehet. Kézzelfogható elmúlás, nem fedte koporsó. Ott volt az egész falu, amikor betoppantam a gyertyafénybe és láttam, hogy mindenki belemárt egy ágat vízbe és megsimítják vele. Kontárok, gondoltam. Amikor sorra kerültem, akkurátusan elkezdtem lekenni Pintér bácsit a szentelt vízzel, végig az arcát, jusson mindenhova és nem értettem, miért ilyen felületesek a felnőttek. Elég lesz Életke, szólt akkor Pintér néni. Elmosolyogta magát és gyengéden lefogta a kezem. A nagyanyám rettegve várt a kertkapuban és kérdezte, hogy hogy vagyok. Ragyogó kerek szemekkel meséltem neki, hogy Babcsi, képzeld, olyan csinos volt a Pintér bácsi! Öltöny volt rajta a szokásos munkásruha helyett és ezen ámultam el csak igazán. A családban sokáig tartotta magát a mondás, hogy csinos, mint Pintér bácsi a ravatalon.
Aztán agydaganata lett a nagyapámnak. Túlélte, évtizedekkel ráadásul és praktizált is sokáig még, de valahogy húsbavágón akkor ért el, hogy valaki, aki fontos nekem, eltűnhet, és sosem látom többé. Írtam is akkor egy verset, másodikos, ha voltam, a halál, ez volt a címe, pedig esküszöm, két copfos cserfes kislány voltam, vidám is, de felkészítettek, hogy ez most bekövetkezhet. Sosem volt tabu. És nem is féltem tőle soha.
Amióta anya vagyok, nyilván más a viszonyunk. A szeretteimért rettegek, és folyamatos alkukban vagyok a Jóistennel, jó leszek, csak kérem, a fiam temessen engem. Amikor a fiam megkérdezte tán egy éve, hogy szoktam-e imádkozni, és ha igen mit, becsülettel bevallottam, hogy igen és ezt. Hogy ő temessen. Riadtan nézett: hú, anya, muszáj nekem? Nem áshat valaki más?
Jót röhögtem, aztán másról beszéltünk. 44 éves vagyok, ez se nem biztosíték semmire sem drámai hír. Nem tudom milyen szám lesz a síromon, sokkal több-e vagy épp megugrom, esetleg épp ez a 44. De van valami nyomom, szeretteim, hiányozni fogok tán és emlegetnek majd.
Kérem, szeressék azokat, akik nyomtalanul múlnak el és beszéd sem jár a temetésükön csak talán néhány sorstárs van ott, amíg a gyászhuszár maltert löttyint a félbevágott ásványvizes palackból a köztemetésen az alig jegyzett név köré. És én meg tényleg jövök majd vidámabbal is, csak megint jön a hideg, a tél és a szürkeség kint és bent.
És persze elmúlik majd a tél is meg minden rossz is. Meg mi is. Szeressük egymást addig bátran!
Szeretettel,
Nuszer Mirjam
