Csenkiné Hajdú Erika 2021 óta erősíti a Fedél Nélkül terjesztői csapatát. A lap Kürt utcai szerkesztőségébe tett látogatása során mesélt nekünk többek között életéről, terveiről, és a látássérült emberek mindennapjairól és kihívásairól.
Itt nőttem fel Budapesten. A Vakok Iskolájában tanultam egészen 19 éves koromig. Már kisgyerekként a Vakok Óvodájába kerültem, onnan pedig a Vakok Iskolájába. Itt tanultam meg írni, és olvasni. Van egy szőnyegszövő szakmám, amit ugyanúgy a Vakok Iskolájában végeztem el.
Miután kiballagtam, a Vakok Intézetében laktam, és egy foglalkoztatónál kezdtem el dolgozni heti 4 órában. Később férjhez mentem, és körülbelül egy éve kerültem a Fedél Nélkülhöz. Én nagyon szeretem csinálni, és szeretek emberekkel találkozni. Továbbá két kozmetikai cégnél tanácsadó is vagyok, szóval bizalommal fordulhatnak hozzám az emberek, hogyha szeretnének rendelni valamit. Ezen kívül továbbra is tanulok még: részt veszek egy alapítvány informatikai oktatásán, és most fogok érettségizni novemberben esti tagozaton, rendesen látó emberek között. Érettségi után pedig nagyon szeretném elvégezni a gyógymasszőr képzést. Rendes gyógy- és talpmasszőr szeretnék lenni. Most igyekszem összegyűjteni a pénzt a tanfolyamra.
A látássérültek a Braille-írás nevezetű írásmóddal tudnak írni és olvasni. Erről azt kell tudni, hogy pici elsősként kezdjük el tanulni; pont mint a látók az olvasást. Ez a Braille írás nagyobb helyet foglal el – nem olyan apró, mint a rendes sík írás, de ugyanúgy van Braille ABC, és létezik Braille írógép is. Az olvasás is majdnem úgy történik, mint a látóknál: balról jobbra, csak mi a kezünkkel olvasunk. Ma már számítógépen történik mindez. A Braille írás kezd minél inkább elritkulni, mivel már minden modernebb, és inkább olyan számítógépet használunk, ami beszél. De például itt van a karórám. Ez egy tapintható óra. Braille órának hívják.
Közlekedésnél főleg a fülünkre vagyunk utalva, és a forgalom zaját figyeljük. Akkor tudjuk, hogy zöld-e a lámpa, hogy van egy kis kulcstartó, amin van egy gomb, amit ha megnyomunk, akkor hangot ad ki az oszlop és egy idő után sípol és beszél a lámpa. Ahol ez nincs kiépítve, ott általában megkérdezünk egy látót, hogy zöld-e a lámpa.
Nem vagyunk egyformák. Én például sokkal lassabban közlekedem a fehérbottal. Ez úgy néz ki, mint egy kinyújtott kar, és igazából kétféle technikája van: egy inga-technika, és a pászta. Én pásztázni szoktam, mert nem szeretem, ha csattog a bot, amikor ingázok vele. Ezzel a fehérbottal ismerjük föl az akadályokat. Ez a bot viszont csak földön véd, fejmagasságban már nem. Mondhatni ez a bot a legfőbb ismertetőjele a látássérülteknek.
Szabadidőmben háztartást vezetek, és sokat pihenek, de nagyon szeretek sütni-főzni is. A főzés is érdekes egyébként a látássérülteknél, mert főképp az illatokról tudjuk megítélni, hogy kész van-e egy étel. Van egy eszköz, a perc-óra, ami szintén segít. Ki lehet tapintani, és amikor lejár, akkor megtudjuk szagolni, vagy szurkálni az adott ételt. Azt kell még rólam tudni, hogy vegetáriánus vagyok, és vegetáriánus ételeket főzök. Most például gombapörköltet csináltam. Régen, húsevő koromban mindenféle húsételt megcsináltam, de nagyon szeretek süteményeket is sütni. Egyébként nagyon ízlik a kollégáimnak is a főztöm.
A látássérültek nehezen tudnak csak a munkaerőpiacon elhelyezkedni, és nagyon jó lenne, ha kiállnának mellettünk. Nagyobb lenne az önbizalmunk is, ha jobban tudnánk érvényesülni a világban. Vannak alapítványok, akik próbálgatnak minket elhelyezni, de nem tudnak. Sokkal jobb lenne, ha mi is rendesen dolgozhatnánk. Tulajdonképpen én azért terjesztem az újságot, mert az a kis 4 óra a foglalkoztatóban nem elég a megélhetéshez és muszáj kiegészítenem a tanácsadással és az újsággal, hogy meg tudjam állni a helyemet.
szöveg, fotó: Molnár Vilmos
terjesztő: 2021.szeptembere óta
terjesztői sorszám: 2570
