Éveken át rosszul aludtam. Talán nem kellett volna teli gyomorral lefeküdnöm, közvetlenül vacsora után. Mi tagadás, vannak nehezen emészthető dolgok… Érdekességképpen jegyzem meg, hogy akkoriban pont a betevőmért aggódtam. Mostanában erre nem panaszkodhatok. Tegnap mégis éhesen aludtam el. Testileg is, lelkileg is kimerülve ájultam a párnára.
Álmodtam.
Ha nem is „egy világot magamnak” (EDDA dalszöveg), de a régi, sajátomat
Egy apró szobában igazgattam fekete, rövid aljamat. Megérintettem a fehér masnikat sötétbarna hajamban. Várakoztam, és izgultam nagyon. A rövid ujjú, citromsárga, tergál blúzom alatt éreztem, amint egy csepp verejték legördül a hátamon. Hallottam a nevem: Anikó! Te következel!
Kiléptem az ajtón.
Néhány lépcső lefelé, kimenni középre, meghajolni! – mondtam magamban, nehogy elrontsak valamit. Nem láttam a közönséget. A reflektorok elvakítottak, de tudtam: ott ül valaki, akinek nem okozhatok csalódást. Nem hiszem, hogy királynői bevonulás volt. Talán még néztem is a lépcsőt és vékonyka lábaimat – de legalább nem estem pofára az alján! Középre botorkáltam, meghajoltam. Egy rövid taps, még néhány lépés a zongoráig.
Nagy levegő.
Lassan fújtam ki, hogy közben tekintetem megtalálja a klaviatúrán a kezdő hangokat. Remegett a kezem. Apró volt, de a kotta minden hangja az ízületeimben, inaimban. Ezerszer játszottam el, hibátlanul.
„Most sem szabad tévesztenem!”
Csak a hangokra figyeltem. Az édesen zengő hangokra, melyeket annyira szerettem. Néztem a fekete-fehér billentyűket, ahogyan suhantak az ujjaim felettük, vagy izgatóan álltak meg egy tercen (a csúcsot követelve), simítottak időnként egy keskeny, fekete csíkot. Félhangok, hogy a darabot egésszé tegyék. Tonika, feloldozásra várva. Fortissimo dúr, andante moll. Időnként pedál, hogy a hangok összemosódjanak.
Aztán változott a kép. Egy lépcsőn álltam. A negyedik fokon. Már csak egy volt felettem. Egyetlen lépés vár, hogy elérjem őt, aki ott áll. Nem tudom, hogy a kedves mosolya, vagy a barátságos tekintete vonz-e jobban. Csak egyetlen lépés kell, hogy elérjem. Egyetlen lépés.
„Most nem ronthatom el” – ismételgetem magamban – „ Most nem ronthatom el!”
Da capo al fine…
2022 szeptember, harmadik díj
