Ez volt az én startpisztoly mondatom. Az epeműtétet már túltoltam itt érzem, de úgy járja, hogy beszámoljak a kevésbé szenvedős részéről is. A műtét utáni napon, mielőtt jött a sebész kiszedni belőlem a draint és egyúttal belém tenni némi tudást, az anyu szépen betanította nekem a mondatokat, amiket feltétlenül fel kell majd tennem az orvosomnak. Anyukám 40 plusz éve az intenzív osztályon dolgozik, ez két dolgot jelent: már MINDENBEN látott embert meghalni, ezáltal egy paragép, és ebből következik a második tulajdonság is: nincs rosszabb hozzátartozó az egészségügyinél. A gyomortükrözésnél megkérdezte az engem szólító asszisztensnőt, hogy bejöhet-e velem. 44 vagyok, mama – suttogtam kínomban röhögve, ahogy elnéztem a nővér arcát, aki minden igyekezete ellenére képtelen volt elkendőzni a döbbenetet. Nagylány már a lánya, mondta bizonytalanul, én meg tényleg igyekeztem nagylányként viselkedni élemedett korom ellenére, meg amúgy is, van még hozadéka a nővér-orvos felmenők garmadájának, legalábbis nálam: a lehető legészrevétlenebb próbálok lenni, a szerencsére ritka kórházi tartózkodásaim alatt. Némán szültem pl., bár amikor a szülészem szólt, hogy ez már a kitolási szak és jók vagyunk, arra én azt válaszoltam, hogy a betolási jobban esett, szóval inkább úgy fogalmaznék, nem terhelem feleslegesen igényekkel az amúgy is szarrá terhelt személyzetet, észrevenni észre szoktak, mert nem tudom befogni a számat nagyon.
De vissza az epeműtét utáni napra. 😊 A mama szépen a számba rágta, hogy és azt is kérdezd meg, hogy mikor emelhetsz, mikor érheti víz, mikor utazhatsz, mikor ez, mikor az, aztán kiment. A sebész bejött, ellátott majd kérdezte, hogy én kérdeznék-e. Mikor ehetek lecsót? – ezt az egyet kérdeztem. Anyám felsóhajtott és bebandzsított amikor megtudta, én meg nekiálltam centiket vágni a nagy napig. Apropó, centi. Jótékony hatása is volt ennek az őrületnek, leolvadt (olvadt a fenéket, legörcsölődött vérrel-verejtékkel) rólam pár kiló. Volt nagy öröm, nem minden nap van ám az úgy, hogy csak úgy felcsusszannak a ruhadarabok! És aztán letelt az előírt időszak (most nem írok igazat teljesen, azért piciket ugyan, de ettem ezt-azt, mondjuk a mignon kétnapos operáltként lehet, hogy túlzás, de épphogy ettem belőle, csakazízevégett, szóval amikor már letelt a…, letelt valamennyi idő, amit jónak és biztonságosnak éreztem, akkor ünnepélyesen kivonultam a piacra, a kedvenc kofám elé álltam és az ezer éve álmodott listámat nekiálltam sorolni: paprika…paradicsom…hagyma…kolbász…szalonna… És vérré vált bennem, komolyan.
Egy baj van, rákaptam az ízekre. Annyira sok volt a ropin tengődő nap, hogy reszketek egy lángosért. Cukrászdában is voltam. És a csoki, jaj a csoki a k…a életbe! Meg sült kolbász a termelői piacon. Na mindegy. Még nem híztam vissza, de ha így folytatom, meglódulnak visszafelé a kilók. Szóval hétfőtől fogyózom. Pünkösdi királyság volt ez az időszak, de karácsonyig muszáj leadni mondjuk 5-6 kilót, hogy akkor visszahízhassam. Addig meg epekedem, abban úgyis jó vagyok – immár epekövek nélkül.
(L)egyenek együtt a fontosakkal és csapjanak bele a lecsóba!
Szeretettel,
Nuszer Mirjam
