Csernus Imre hét éve felhagyott a pszichiátriai praxissal, ma előadásokon és könyveken keresztül szól az emberekhez. Mindenkin látja, ha konfliktussal küzd, és mindenkit próbára tesz, vajon vele tartanak a megoldás felé vezető úton. Kipróbáltam, hogyan.
Legújabb, Te és én című könyve hátulján ez áll: javaslatokat tesz. Valóban puszta tanácsokról van szó, amivel ellátja a párokat?
A segítő mindig javaslatokat tesz, tiszteletben tartva a másikat, aki felé kommunikál. Korábbi könyveim után sok visszajelzést kaptam arról, hogy emberek olvasás közben rádöbbennek, milyen élethelyzetben vannak aktuálisan, és ennek a meghatározása nagyon fontos. Ettől a kötettől is hasonló reményeket várok, szeretném, ha a közönség felismerné a felelősség fontosságát. Maga például felelősséget vállal most a tetteiért, gondolataiért, tulajdonságaiért?
Tetteimért biztosan, gondolataimért kevésbé, a tulajdonságaimért pedig… Nézze, a tulajdonságaimért nem vállalok felelősséget!
Akkor maga nem felnőtt, de ne aggódjon, ez így van a legtöbb embernél. Ugyanis az történik, hogy mi, emberek a boldogságra törekszünk, dolgozunk, utazunk, házasodunk, stb…, és úgy gondoljuk, akkor vagyunk boldogok, ha ezek teljesülnek, de a vágyakat nem gondoljuk át. Nem tudjuk, hogy mi a vágyaink alapja. Ebből kiindulva a könyv arra helyezi a hangsúlyt, hogy a látszólagos boldogságot keressük, de nemhogy a tulajdonságainkért, még a vágyainkért sem vállalunk felelősséget, elvégre arra is képtelenek vagyunk, hogy megfogalmazzuk azokat. Maga egy képzett ember, de ennek ellenére nem tud felelősséget vállalni mindenért. Miért nem akar felnőni?
Rendben van, nem akarok, ezt elfogadom és értem. Mit tegyek most?
Két dolgot tehet ilyenkor az ember, mindannyiunkról beszélek. Vagy elfogadjuk a helyzetünket, vagy változtatunk. De ne próbálkozzunk! Ne próbálkozzunk, hanem döntsünk és cselekedjünk! Döntsük el, hogy jó lesz-e nekünk minden úgy, ahogy van, vagy mást akarunk? Például a férjnek jó, hogy a nő hordja a nadrágot? A hajléktalan embernek jó, hogy fedél nélkül él? Ha ezek jók, akkor döntsünk az „igen” válasz mellett. Ha ezek nem jók, akkor fokozatosan haladjunk a változtatás és változás útján. Ha ezek nem jók, akkor cselekedjünk, hogy más legyen! Mit tesz maga, hogy mindenért felelősséget vállaljon?
Értem már!
Éppen ez a kifejezés árulja el rólunk, hogy racionálisan vagy emocionálisan felnőttünk-e, és fontos, hogy most ezt a két fogalmat megkülönböztessük! Aki racionálisan felnőtt, azt fogja mondani: „értem”, mert megoldandó feladatként tekint mindenre. Vegyük például a nagy befolyással rendelkező gazdasági vagy politikai vezetőket! Egytől egyig racionálisan felnőtt emberek, hiszen racionális konfliktushelyzetben hoznak megfontolt döntéseket. Akár egy matematikai egyenlet, adott a feladat, meg kell oldani, és jól kell megoldani. Ezért a példaként hozott emberek nem tudnak emocionálisan dönteni, mert nem vállalnak felelősséget az érzelmeikért. Az érzelmeikről nem kommunikálnak őszintén. Maga nem fél a bűntudattól, amit a hallgatás okoz?
Arra gondol, amikor elhallgatom az akaratomat, és elnyomott szerepbe kerülök?
Pontosan! Ha például a házasságban egy férfi mindig alárendeli magát a felesége döntéseinek, akkor az elnyomásból tehetetlenség lesz, a tehetetlenségből frusztráció, a frusztrációból önmarcangolás. De hogyan változtathatunk ezen? Minden kapcsolatot csak az adott napon lehet megoldani. A férfinak bátran ki kell dolgoznia egy keretrendszert, természetesen a következmények hálójával. Ehhez igazodva képessé kell válnia arra, hogy elmondja, neki is van szava. Ez a bátorság az élethez! Maga fél a rossz élettől?
Mindannyian félünk a rossz élettől!
A XXI. század egója fél a rossztól. Úgy tekintünk a rosszra, mint valami fájdalmas dologra, és bizonyos tekintetben igazunk van, hiszen a rossz általában fáj… De ettől még nem menekülhetünk el előle! A rossz is része az életnek, nem tabusíthatjuk, és végképp nem bújhatunk ki alóla. Tegyük fel, hogy nem tudjuk, hogyan birkózzunk meg a nehéz feladatokkal – mármint amiket olyan rossznak állítunk be. Ilyenkor két dolgot tehetünk: sehogy vagy mindenhogy. Mert amikor nem vállaljuk a felelősséget és félünk a rossztól, akkor befeszülten lehúzzuk a kaput és szépen bezárkózunk, így azt hisszük, hogy senki nem tud bántani minket, szükség esetén támadunk is – elég, ha a vagdalózásra gondolunk. Amikor viszont úgy döntünk, hogy megbirkózunk az előttünk álló nehézségekkel, akkor vizsgáljuk meg a következő kérdéseket, és okoljunk belőlük. Hol van az én felelősségem ebben a helyzetben? Miért hagyom magam? Mire vágyom valójában? A megoldás tovább visz! Maga miért köt kompromisszumot?
Tiszteletben tartom mások akaratát.
De ez nem jó! Ezt csináljuk a párkapcsolatokban! Amikor például két ember párterápiára megy, akkor annak csak úgy van értelme, ha mindketten azt akarják, hogy egy harmadik fél adjon tanácsot kettejüknek. De az esetek többségében csak az egyik fél akarja ezt, míg a másik, fenntartva egy látszólagos motivációt, belemegy. Baj akkor van, ha két ember nem mer beszélni a konfliktusról, és folyton kompromisszumot köt, mert akkor mindkét fél veszít. Egy párkapcsolati konfliktusra az lehet a megoldás, hogy a két ember leül egymással szemben, és megfogalmazzák, hol hibáztak, vagyis felismerik és felelősséget vállalnak a tetteikért, majd törekszenek a megoldásra, ami a változás. Látja, megint a felelősségről és a döntésről beszélünk!
Mindig szakmai oldalról közelíti meg az embereket?
Harminc éve vagyok gyakorló pszichiáter, egy szóból tudom, ha valakinek konfliktusa van magával. De nem ez az érdekes, hanem az, amikor valaki jön velem, és elindulhatunk egy úton.
Elindultunk, és mondjuk el az olvasónak, hogy csak egy szeletet közlünk a beszélgetésből, ami nem volt mentes a feszültségektől, sőt. Nem esett ki a gyakorlatból…
Már évek óta nem praktizálok, viszont könyveket írok és előadásokat tartok párkapcsolati és önismereti témában. Nem esem ki a gyakorlatból, éppen ellenkezőleg, sokat vizsgálódom, illetve a magyar női vízilabda-válogatottnál segítek a saját területemen.
Tudja, mit? Kíváncsi vagyok, mit mond majd az interjúról, ha olvassa.
El akarja küldeni nekem? Ne tegye! Tudom, hogy miről beszéltünk, és különben is, ki vagyok én, hogy magától, mint újságírótól megvonjam a bizalmat?
Werner Nikolett
fotó: Hajas Orsolya
