Álltam a Déli előtti téren tegnapelőtt, beöltözve, beletörődve, hogy december van és kattintottam egy szelfit. Az arcom rajta tényleg beletörődő, de közben dacoló és lefitymáló, látszik, hogy nem örülök felhőtlenül annak, hogy itt vagyok most kabátban a szürkeségben, ahelyett, hogy tarka ruhában lennék a kései tavaszban… – de ez van. Aztán ezt a címet adtam a képnek és így jött az ötlet, hogy ezt adjam a mostani rovatnak is.
Piros kabáttal védekezem amúgy a szürkeség ellen, szerintem a Mikulás is hasonlóan gondolkodott, a különbség köztünk az elsődleges nemi jellegeken túl annyi, hogy rénszarvasom sincs és nem is mindig ajándékot adok, mondjuk nem is évente egyszer jelenek meg közösségi terekben, cserébe elég sokszor teli a puttonyom, de tényleg. Ja, meg én nem vagyok szent. És akkor rá is kanyarodnék a legfontosabbra, aminek most szeretném szentelni (haha) ezt a pár sort.
Arra nem pazarolnék karaktereket, amit már olyan sokszor leírtam, hogy én is unom: nem a tél a legjobb barátom, na. Amúgy épp a napokban gondolkodtam el azon, hogy valóban ennyire utálom, vagy idomulok a saját szerepemhez, mert hát 44 év alatt összenőttünk már, hogy nézne ki, ha bejelenteném, Te, ez amúgy egyelőre nem is olyan szar, az illem azt diktálná, hogy savazzam, mert hát a környezetem ugye ehhez tud alkalmazkodni, most mit sokkoljam őket azzal, hogy amúgy nem is szenvedek annyira, jó, amikor ezeket a sorokat írom, épp négy napja van december, szóval lehet, hogy menni fog ez zsigerből is pár hét múlva… de jelenleg csak azért utálkozom (miközben imádok kuckózni itthon és teázni és közben barokk zenét hallgatni, vannak a téli zenék meg a nyáriak), mert ezt várom magamtól és ezt várják tőlem.
Amúgy elég sok karaktert szenteltem neki mégis, de összecseng a gondolatmenet azzal, ami nagyon kikívánkozik belőlem. Tehát nem vagyok szent és úgy általában, a szocmunkások nem szentek, még ha ez is lenne az ideális helyzet. Nehéz munka meg felemelő is gyakran, de szerintem nem elvárható, hogy mindig, minden pillanatban szocmunkás legyek. És igen, néha tele a puttony és borzasztó nagy teher, hogy olyankor is azt várják sokan, hogy Teréz anyai mosollyal bóklásszak az utcán és azonnal válaszoljak a messengeren a mit tegyek, beköltözött valaki a lépcsőházunkba típusú kérdésekre, amikor éppen elhagytak vagy csak úgy, nem is kell ennyire drámai alapzaj, egyszerűen csak ember vagyok. Tehát a szociális munkás is ember. Mindig fel tudom magam húzni azon, amikor egy-egy közszereplőre záporoznak a kövek, kommentek ezrei tudnak arról szólni, hogy igen, velem is visszautasító volt egy boltban, azóta nem hallgatom, pedig előtte a kedvencem volt és teljes mértékben tudok is empatizálni az adott közszereplővel, mert ugyanebben a cipőben járok: amikor kiderül, hogy mivel foglalkozom, azonnal tömjénillat lesz körülöttem és elismerés-vagy bolondnak nézés, ezekből választhatok. És ha azt mondom, hogy figyi, én most tökre nem melóznék meg váltanám meg a világot, hanem csak úgy lennék itt, akkor látom a csalódottságot.
Szóval nem, nem vagyok állandóan jó ember. Néha kifejezetten szar embernek érzem magam és olyanokat gondolok magamban, hogy ihajj. Amire megpróbálok figyelni, hogy ne ártsak. Nem szeretek mindenkit és igen, ugyanúgy, ahogy nem szimpatikus egy-két boltos, vagy orvos (politikus meg rahedli van ilyen), úgy van olyan hajléktalan ember is, aki nem a szívem csücske. A lényeg az, hogy nem azért mert hajléktalan. Hanem mert olyan ember, aki nem szimpi. Pont. Nyilván benne vagyok ebben vaskosan én is, hogy ennyire szépnek tűnik ez az egész, de tényleg azt szeretném átadni csak, hogy nem fekete-fehér. Nem fogok továbbra sem lesújtó dolgokat írni sem a klienskörömről, sem a munkakörömről – erre ott van egy egész kormányzat. Igenis a jót szeretném erősíteni, mert abból van hiány. De meg kell engedni a klienseknek is, magunknak is, hogy lehessünk emberből. Csak hangsúlyozom megint: ne ártsunk, és ne bántsunk. Akkor sem, ha ehhez megvan minden hatalmunk. A boltost sem, az orvost sem, a hajléktalan embert sem, a szocmunkást sem, a tanárt sem és magunkat sem. Ez a lényeg. Télen is.
Tökéletlenséget megengedő, boldog ünnepi ráhangolódást kívánok szeretettel:
Nuszer Mirjam
