Lapunk egyik főtámogatója, B. Géza kalandos utat járt be. A II. Világháború után az országból menekülni kényszerülő családjával együtt az Egyesült Államokban találta magát, ahol a kezdeti nehézségek ellenére, komoly erőfeszítések árán sikerült beteljesítenie az amerikai álmot. A ma már nyugdíjas férfi és felesége úgy döntött, szeretnék másokkal is megosztani ezt a sikert; minden hónapban jelentős anyagi támogatást nyújtanak nehéz sorsú családoknak és különböző alapítványoknak. B. Gézával budapesti otthonában beszélgettünk életéről, az adományozásról és támogató programjukról.
Hogyan került kapcsolatba a Fedél Nélküllel?
Van három hajléktalan ember az utcánkban, egyikükkel megismerkedtem. Ő árulja ezeket a lapokat. Rajta keresztül történt. Gondoltam, hogy szép munkát végeznek, majd elolvastam a cikkeket a lapban. A hirdetéseket átnézve pedig azt gondoltam, hogy ez egy jó dolog és lehetne ezeknek az embereknek segíteni, mert ők is segítik magukat. Nem adják föl az életüket – dolgoznak, írnak, mennek előre. Szóval még van rá remény, hogy némi segítséggel valami eredményt is el lehessen érni. Elsősorban olyan embereket szeretnénk támogatni, akik képesek magukon is segíteni és nem adják fel. Ahol a kicsi is sokat jelent.
Családjával szegénységben nőttek fel. Mikor és hogyan kezdődtek a nehézségek?
A háború alatti és az azt követő évek nem voltak szép idők. Az apám volt haditengerészeti kormányosként az egyik főszereplője volt az 1919-es monitorlázadásnak, melyről később könyvet is írt. Tevékenysége és az általa írt könyv miatt 1947-ben internálták, és ha nem szöktünk volna el Magyarországról, felakasztották volna. Menekültek lettünk, 5 évig laktunk menekülttáborokban Ausztriában. Emlékszem, a gyerekeknek ez nem volt akkor nagy probléma, de a szüleimnek már az volt – 3 gyerekkel lágerben élni. Ráadásul 5 évig. Emlékszem milyen volt szegénynek lenni és ezért szeretném segíteni az embereket most, mert van miből.
Tudna mesélni a mindennapjaikról ebből az időből?
Tulajdonképpen ekkor is dolgoztunk, csak feketén. Apám ügyes ember volt. Mindig talált valamit. Édesanyám megtanult pozsonyi kiflit sütni, ezzel kerestük pár éven át a pénzt. A lágerben sütöttük a kifliket. Akkor már 12-13 éves voltam és én voltam a szállító. 100-200 darabot vittem vasútállomásokra és első osztályú éttermekbe. Apám, aki beszélt németül, szerezte a kuncsaftokat, és szervezte meg, hogy az éttermekben átvegyék a kifliket. Egy schillingért árultuk őket és három és fél Schillingért adták az éttermekben. Így kerestünk egy kis pénzt.
Ezek az erőfeszítések juttatták el önöket Amerikába?
Igen, de ott sem volt könnyű. Anyám soha nem dolgozott azelőtt, kint pedig takarítónő lett belőle. 25 éven keresztül egy felhőkarcolóban takarított. Apám kertész volt, csak házmester munkát talált egy szénfűtéses házban. Ez egy olyan állás volt, ami senki másnak nem kellett, viszont mi is kaphattunk lakást ebben a házban. Így kezdtük. Csúnya volt. Én amikor egyetemre jártam, a Central Parkban dolgoztam heti 48 órát, mint munkás, de már középiskolás koromban is mindig dolgoztam hétvégente pincérsegédként. Mindig. Minden nyáron. Minden karácsonykor. Minden hétvégén.
Nehéz volt bekerülni egy amerikai egyetemre?
Az nem volt ott probléma, hogy bevándorló az ember. Az ingyenes egyetemhez az kellett, hogy jó legyen a középiskolai bizonyítványom. Nappalira nem vettek fel, de levelezőre még éppen becsúsztam. Mivel egyetem mellett mindig dolgoztam, így ez elég sokáig tartott.
Említette, hogy katona volt, amikor megismerte a feleségét. Hogyan került az amerikai hadsereghez?
Ez is nagyon nagy szerencse volt. Már 4 éve jártam az egyetemre, amikor kiégtem. Munka mellett nagyon nehéz volt, nem bírtam tovább. Arra jutottam, hogy abbahagyom, akkor viszont azonnal behívnak katonának. Így hát önként bevonultam. Kértem, hogy hadd kerülhessek Németországba, mert beszéltem németül. Szerencsémre Nürnbergre vittek. Ott ismertem meg Ilonát, a feleségemet, egy 21 éves német lányt. Most már 60 éve együtt vagyunk.
Akkor a katonaság inkább egy kényszer szülte megoldás volt?
Igen. Németre tanítottam angol nyelvű katonákat, a német rendőröket pedig angolra. Nekem nagyon jó állásom volt a hadseregnél. Fegyvert sosem láttam. Civil ruhában jártam és esténként kimehettem. Amikor visszakerültünk Amerikába, befejeztem az egyetemet, a szüleimmel kezdtem el lakni és másfél év után összeházasodtunk. De akkor sem volt semmink. Egy másfél szobás lakást kezdtünk el bérelni. 6 évig laktunk ott. Spóroltunk.
Mivel foglalkoztak ekkor?
Miután megszereztem a fizika szakos diplomámat, kaptam egy mérnöki állást, mindjárt az Apollo-programban. Izgalmas dolog volt ez akkoriban. A vállalat, ahol dolgoztam, építette a holdkompot, ami leszállt a Holdra. Én voltam ennek az egésznek az egyik főszereplője. Legalábbis egy a harmincezerből. Szoktam is ezzel viccelni, hogy nélkülem nem szálltunk volna le a Holdra. A feleségem ekkor titkárnőként dolgozott New York-ban. Így kezdtük. Viszont 5-6 évvel később, a Holdra szállás után senkinek nem kellettek mérnökök. Más irányba fordultam és informatikus lett belőlem. Körülbelül 15 évig foglalkoztam ezzel. Utána pénzügyi tanácsadóként helyezkedtem el. Ekkor már majdnem 50 éves voltam. Az informatikában egyre inkább a fiatalok jöttek. Ők kevesebbet kerestek és többet tudtak. Ekkor lettem pénzügyi tanácsadó. Ezt is persze ki kellett tanulni. Jártam is iskolába, majd ezt csináltam 5 évig, innen mentem nyugdíjba 55 évesen. Amerikában rugalmasnak kellett lenni. Nem lehet csak úgy egy állással nyugdíjba menni.
Nem volt nagyon éles váltás ilyen fiatalon nyugdíjba menni, úgy, hogy előtte mindig keményen dolgoztak?
Nagyon jó érzés volt 55 évesen nyugdíjba menni. A munka is kezdett nehéz lenni. Eladtuk a New York-i házunkat, összecsomagoltunk és lehajtottunk Floridába. Ott is maradtunk 20 évig. A Mexikói-öböl mellett vettünk egy házat. Még egy kis vitorlás hajónk is volt. Igazából már csak élveztük az életet. Aztán amikor meguntuk, hazajöttünk Magyarországra, ahova 1997 óta minden nyáron ellátogattunk. Ekkortájt kezdtünk el adakozni is. Sokaknak segítettünk azóta, hogy tudjanak lakást, házat venni. Cserébe mindenkinek alá kellett írnia egy nyilatkozatot, hogy abbahagyják a dohányzást. Mindig azt mondtam, hogyha azt feladják, az sokkal többet fog érni, mint a pénzt, amit tőlem kapnak. Én is feladtam a feleségemmel 45 éve és ha ezt nem tettük volna meg, akkor nem lenne ilyen életünk, mint most. 84 éves vagyok. Teniszezek, korcsolyázom és fitness terembe járok. Szóval, ha nem adtuk volna fel, akkor ez nem lenne. Fiatalnak és erősnek érzem magam.
Szerkesztőségünknek írt levelében említette Roszik Gábor, lelkész nevét. Hogyan találkoztak, és miért fontos személy az életükben?
Igen. 1997-ben, amikor először jöttünk haza, megjelentetett egy cikket az amerikai-magyar Népszavában, hogy pénzt szeretne gyűjteni fiatal terhes nőknek. Volt is egy alapítványa, amivel egy anyaotthont működtetett. Találkoztam vele a nyáron, és elkezdtem őket támogatni. Így kezdődött. Minden évben hoztunk nekik csomagot, mikor mire volt szükségük, karácsonykor pedig pénzt is utaltunk nekik. Szerencsés vagyok, hogy a Gáborral dolgozhatok, mert ő egy nagyon rendes, tisztességes ember. Ma is az ő segítségével, a gödöllői Tessedik Sámuel Alapítványon keresztül támogatjuk embereket, családokat. Már majdnem 100 családon tudtunk segíteni.
Hogy nőtte ki magát a program, amivel egyre több családnak, és alapítványnak kezdtek el adományozni?
Hát, mikor hazaköltöztünk, azon gondolkoztam, hogyan lehetne a családokat még inkább segíteni, mert több pénzünk volt, mint amennyi kellett. Készítettem egy kérdőívet, amit kitöltettem különböző családokkal. Olyan dolgokra voltam kíváncsi, hogy mik a céljaik, hogyan tudnának lábra állni és ehhez mi mindenre lenne szükségük. Aztán ebből kiindulva dolgoztam ki egy programot. Elég jól sikerült. Sok családnak sikerült a saját lábára állnia. Ez persze nem lehetséges egyik napról a másikra, 1-2 évnyi folyamatos támogatás kell hozzá.
Kapcsolatban áll még ezekkel a családokkal?
Igen, többjükkel. Sokaknak segítettünk házat venni és törleszteni az adósságaikat. Nagyon szép családok. Éppen most segítettünk egy négy gyermekes asszonyon. Másfél éve állunk mögöttük. A férje börtönben van, két év múlva kerül ki. Múlt nyáron már sikerült félretenniük annyi pénzt, hogy a CSOK segítségével vegyenek egy házat – és úgy örült. Nekem ez nagyon sokat ér. Az Iványi Gábor vezette Hétköznapi Hősök Programot is támogatom. Őket is nagyon szívesen segítem.
Ön szerint azok, amiken a családjával keresztülmentek fiatalkorában, hozzájárultak ahhoz, hogy most másokon segítenek?
Igen. Biztosan. Éhezni sose éheztünk, de soha nem volt semmink, és azt tudom, hogy apró segítséggel is nagyon sokat el lehet érni.
Mi az üzenete a nagyvilágnak?
Nagyon sok ember van, akiknek éppen csak erre a kevésre lenne szüksége. Nekem az a filozófiám, hogyha találok olyan embereket, akiknek lehet segíteni, akkor miért ne? Csodálatos érzés másokon segíteni! Kis pénzzel emberek életét megmenteni, reményt adni. „Jónak lenni jó.” Nagyon jó!
