A fenti mondat az év első hetében jutott eszembe, amikor élveztem (nem, amúgy korántsem élveztem) a kényszerűen meghosszabbított év végi pár napomat, itthon. Elkapott az országon végigsöprő felsőlégúti kórság és aktiválta a folyamatosan ajtó mögül leskelődő asztmámat. Nem túl felnőtt módon nem igazán akartam én róla tudomást venni, de megmutatta, hogy a felejtés esetünkben nem kölcsönös, a tüdőm azonnal a síppal-dobbal-nádihegedűvel üzemmódra váltott. És mivel ezt a mentőöv státuszt megkaptam én a magánéletben is anno és rendszeresen a munkámban is, hát nagyon helyesen és látványosan elkezdett a testem védekezni az ellen, ami nem elvárható senkitől: a maga árán menteni mást, aki ráadásul sokszor kevésbé érdekelt vagy motivált a „megmentődésben”, mint a segítő. Jó sokáig tanultam és meg is fizettem az árát, de azóta a zászlómra tűztem, hogy szupervízorként gyengéden, de határozottan elejét vegyem az altruista működésnek, és magamra is igyekszem sokszor kívülről figyelni, hol aktiválódik a jól bejáratott séma, mert annak bizony semmi teteje, ha a szociális szakember (vagy szerelmes nő vagy barát vagy rokon vagy üzletfél) tönkremegy abba, hogy a másik tönkre akar menni vagy máshogy kíván boldog lenni, mint ami a saját receptje vagy megoldása.
Igen ám, de időnként nem vagyok eléggé résen és aktiválódik a régi Mirjam, aki inkább a más szemének hisz. Az orvosi rendelő előtt például tíz percet álltam a csukott rács előtt, mert ott állt egy néni és ettől atombiztos voltam benne, hogy a rács zárva. És álltam a néni mellett vagy tíz percet, aki a végén bájosan rám mosolygott, közölte, hogy ő már eleget volt a jó levegőn és bemegy. És lenyomta a rács kilincsét és bement a váróba. Én meg méltóságteljességet mímelve követtem, szintén felvéve a csak levegőzni akartam arckifejezést. Tegnap meg a buszon kért meg egy szintén néni, hogy segítsek a következő megállónál leszállni, vagyis a televásárolt kocsiját leemelni. Gondosan mutatta, hol foghatom meg a cuccot, hogy ne csesszem szét. Én egyébként telefonáltam, a buszon ültek fiatal, egészséges pasik, de valamiért én tűntem a legalkalmasabbnak a feladatra. A telefonnal a fülemen, de reagáltam, hogy persze, segítek. Akkor tegye le a telefont! – szólt a verdikt. Nem szeretném – mondtam én csodálkozva és értetlenül. Végül a barátnőm is végighallgatta, ahogy leszállok, leveszem a kocsit, elköszönök és visszaszállok. És nem azért, mert bunkó vagyok, hanem mert próbáltam kijelölni a határaimat, ami tegnap ennyire sikerült. Mert az is igaz, hogy az említett néni legalább elfogadta a segítséget. Mit elfogadta, kikövetelte. 😊Az optimum meg valahol középen van, az elutasítás és a követelés között, de meglesz az is.
Optimális napokat önöknek, szeretettel:
Nuszer Mirjam
