– Jövök majd, de most vár a kozmetikus.
Egyszerű mondat, fel sem kapom rá a fejem normál esetben még most sem, amikor a világ minden, csak nem normál. Mert valahogy a nők még a legnagyobb bajban is igyekeznek adni magukra. Túlélés ez, én speciel mindig akkor készülődöm a leggondosabban, veszek magassarkút és sminkelek kétszer olyan hosszan, amikor belül nem túl rózsás a helyzet- mondjuk ki, színekkel kompenzálom a feketeséget, ami néha beüt és szürkévé festi a pesti eget a szememben. A dafke jól kinézés, a kapja a be a világ nekem bevett gyakorlat. Könnyen teszem, ehhez csak ki kell nyitni a gardróbomat és kikeresni a szebbik szoknyát, elő kell venni a drágábbik parfümömet, ki kell választanom az ezer szemhéjfestékemből az aznapra harmonizálót – és nem kell az egész készletet a hátamra vennem, mert van helye mindennek, a ruháimnak, a sminkeimnek, a parfümömnek, a betétemnek ha menstruálok… Mert van hol laknom. Mert gazdag ugyan nem vagyok, de nem is a Maslow-i alapokért küzdök napi szinten. És hogy miért írom ezt? Mert a fenti, legelső mondatot egy hajléktalan nő szájából hallottam nőnap után két nappal, a Kürt utcában. (A Menhely Alapítvány nappali centruma található itt és ennek az újságnak a szerkesztősége is.) Összefogtak az önkéntesek, – hála a koordinátornak, Ildinek! – a dolgozók és nem utolsósorban egy támogató is beszállt (a Cargill, megérdemlik, hogy kiírjam a nevüket) és egyszercsak a nappali melegedő szépségszalonná lényegült, ahol nők váltották egymást a fodrász, a sminkes, a manikűrös székében és ahol a frissen lakkozott körmeikre ügyelve kiválogatták azokat a ruhákat, amik nem csak a túlélésüket szolgálták, hanem az önbecsülésüket is.
– Jövök majd, de most vár a kozmetikus. Most már kiderülhetett, hogy egy hajléktalan nő mondta ezt a szociális munkásnak, aki valahova hívta. Mikor mondhatta ezt a mondatot utoljára? Ezt kérdeztem a velem zsemlét kenő önkéntestől, mert ó igen, szendvics is volt, salátával, sonkával meg gyümölcssaláta is, csupa elérhetetlen dolog a mindennapokban a legtöbbjüknek. – Fogalmam sincs. De nem mostanában. Ebben maradtunk, meg abban, hogy az én hangom remegett meg a kérdésnél, a kozmetikába igyekvő hatvanas asszony most vendég volt, nem szürke tekintetű kiszolgáltatottja a társadalomnak, ami kivetette, visszajött az a régi idő, amikor még mondhatta, rutinosan jöttek a szavak. Mert olyan ez, mint a hülye biciklis hasonlat: Ha egyszer megtanultad, sosem felejted. Nőnek lenni sem felejt el az ember, csak a kényszer berakatja vele egy mély fiókba, a hálózsák, a zsíroskenyér és a praktikus viselet alá, ami bírja az utcát vagy a szállót. Nem vagyok a világnapok meg ilyen-olyan napok híve így a nőnapé sem különösebben, úgy kezelem, mint mondjuk a száraz novembert. Ha felkiáltójel, akkor kell vele foglalkozni. Én nő és anya lehetek 365 napig egy évben. A felkiáltójel itt van. Nők azok is, akiken a maradék 364-ben átnéz a társadalom java, nemtelenül. Köszönöm az élményt, a sok szégyenlős és hitetlenkedő mosolyt, a zavart lokni igazgatást, a csilingelő bizsukat és kacajokat, a visszaadott méltóságot. Hogy az nap azt éreztem, embernek lenni mégiscsak jó, nőként is, egymást támogató nők között, összefogva.
Girlpower! 😊
Nuszer Mirjam
