A megbeszélt helyen,
egy könyvesbolt lehúzott
redőnye előtt várakozott,
csuklóján forgatva az óráját,
„alighanem elakadt a forgalomban,
azért igazán rám csöröghetne,
teljesen hülyének érzem magam” –
gondolta, miközben
néhányan elsiettek mellette,
felgyorsítván lépteiket;
kezdett beborulni,
késő délutánra ónos esőt jósoltak,
igaz, már hat is elmúlt,
szerencse a szerencsétlenségben,
mosolyodott el kamaszlányosan;
két hete töltötte be a harmincötöt,
akkor hívta el a férfi,
azon a kis munkahelyi partin,
és megcsillant a remény,
valakinek mégis elbűvölő,
elváltan, nyolcéves kislányával,
hajában őszülő tincseivel, –
nos, kisikálta az egész lakást,
a szokásosnál körültekintőbben,
hozzád vagy hozzám vagy simán
szorongásoldás alapon;
egyetlen megbízható barátnője vigyáz
gyermekére, de most nem gyötörheti
lelkiismeret furdalás, hisz
néhány nap és karácsony aztán szilveszter,
tán egyben valami csodás kezdet,
mindkettőjükért teszi;
szemez a mobiljával,
iszonyú régen randevúzott,
mi ilyenkor a teendő?
hívhatná ő, ez már nem ciki, vagy…
a fenébe, kicsörgeti, mire hosszú
sípszó szúr élesen fülébe;
huszonöt perce áll szoborként,
huszonhét, harminc, az eső
persze eleredt, hogy teljes legyen az élmény
a kapkodásban otthon felejtette az ernyőt,
ez hiányzott, bőrig ázni az influenzaszezonban, –
célbavette hát a metróállomást, a falán plakát biztatta:
„Mindig van holnap!”
milyen igaz, ocsúdott fel
pillanatnyi elgyengülésében,
mikor megérkezett,
barátnője kérdezte minden rendben van-e? korán jött,
forró teát szürcsölt átmelegedve,
Niki, a kislány, felé nyújtotta zsírkréta rajzát,
ami őt magát és édesanyját ábrázolta,
felettük hatalmas, ragyogó Nappal,
az elmaszatolt kék égbolton
piros ákombákom betűkkel: „SZERETLEK ANYA”,
és tudta, ez a legfontosabb,
csakis ez.
