40 éves vagyok, 15 évig utcán élő hajléktalan. Elvált szülők gyermeke. Édesapám felakasztotta magát 17 éves koromban. Az iskolát elvégeztem egészen a technikumig. Sokáig volt egy családi vállalkozásunk. Kereskedelmi egységeket működtettünk. A lakásmaffia segítségével ezeket elvesztettük, aztán a lakásunkat, majd az albérletet is elbuktuk, nem maradt semmink. Időközben megnősültem, született egy lányunk, aki egy hónapja ment férjhez. Ám egy sikkasztás miatt börtönbe kerültem, próbáltam stabilizálni anyagi helyzetünket, belebuktam. Majdnem öt évet ültem. Mikor szabadultam, a feleségem azt mondta: vendégszoba, de helyette inkább az utcát választottam. Ez 2007-ben volt, azóta ott töltöm a napjaimat. A nagybátyám, szintén hajléktalan, tanított meg arra, hogyan lehet túlélni az utcát. A telet, a nyarat, az esőt és a havat. Együtt vészeltük át az éveket. Viszont kiderült, hogy van egy sérvem, egy vastagbélrákom és csontvelőrákom is. A szemem szürkehályogos, a fülemben dobhártyameszesedés. Összegyűjtöttem a dolgokat. Most indulnak a vizsgálatok. Megpróbálnak majd valamit hosszabbítani az életemen.
Egy EKH-s (Első Kézből a Hajléktalanságról program) hajléktalantársam látott fantáziát bennem és a történetemben. Ő javasolta a többieknek, hogy hallgassanak meg. Amikor először elmentem egy beszélgetésre, nem volt olyan, aki ne lett volna szimpatikus, remek a közösség, és hasonló sorsú emberek szólaltak meg. Persze nincs két egyforma sors, az övéké is tragikus, mint az enyém. És ha azt látom rajtuk, hogy nem adják fel, akkor azt gondolom, hogy találtam egy új családot. Sőt, két új család is van: az egyik EKH gyűlésen megismerkedtem egy hölggyel, akivel akkor nem gondoltuk, hogy lehet valami köztünk. Segítettem a lakásukat egy kicsit rendbe hozni, így sokszor jártam náluk. Egy idő után kiderült, hogy több is lesz ebből az egészből. Van neki egy győnyörű, pici lánya, meg egy Szotyi nevű macskája is, aki képes elaludni a fejemen. Úgyhogy van egy kis boldogság az életben.
Meg nehézség is, mert próbálunk lakást keresni, és az anyagi lehetőségek korlátozottak. A műtétek után pedig sokáig nem fogok tudni pénzt sem keresni. De nem adjuk fel. Idáig sem adtam fel, ráadásul most társam is van. Úgyhogy most az a terv, hogy megműtsenek, gyógyuljak, és ezt a pici lányt egyengessük az útján.
És ha nem is régóta, én is Fedél Nélkül terjesztő vagyok. Szeretem olvasni, és tervezem, hogy majd írok bele, meg hát szeretek kommunikálni. 15 év alatt volt sok civil ismerősöm, akiktől csak jót kaptam, segítettek, támogattak anyagilag, kajával, akár gyógyszerrel is. Én igazából még nem csalódtam annyit az emberekben.
Nagy Fradi szurkoló is vagyok. Mióta az eszemet tudom, szeretem a futballt. Édesapám is focizott valamikor. Vele voltam először meccsen, és szóba sem került más csapat. Életem meccse egy Fradi – Real Madrid volt. De nem csak a Fradi focicsapatát tisztelem, hanem az összes szakosztályát. Alapító tagja voltam a Green Monsters szurkolói csoportnak is. Ez egy összetartó csapat. Amikor kórházban voltam, meglátogattak, adományt akartak adni.
Lehetnek rossz emlékeim, de ezek elmúltak. Aztán, ha valami elmúlik, akkor azt el kell engedni. Hiába volt egyszer nagyon jó életem, amikor közértjeim voltak; az elmúlt. Ha azon rágódnék, mi volt régen, akkor sosem jutnék előre. Betegen sem adom fel. A Ferencvárosiaknak van egy jelmondatuk: küzdeni mindig, feladni soha!
szöveg: Molnár Vilmos
fotó: Gellért Dániel