nézlek Józsi itt a papíron ahova némi nyomod rajzolta tollam sikoltva mégis síri csendben; a papír nem – csak a lelkem... mi látja hogy hívsz bár nem akarsz – unatkozol ott; ez emberi dolog – én itt teszem azt s annyi minden miatt halogatom egyre azt az utat pedig jó volna úgy lehet pihenni fekve mennyei fűben (vagy pokoli tövisek közt – meglehet egyre megy) s bámulni egyre a felhőket a le-nőket a fentieket s az alantakat bármily gyér is legyen sóvárgása a szerelemre egy halottnak meg az élet egyéb örömeiért mint gyilkos erőszak rablás elnyomás és felkelés robot és háború némi kis nagy világégés – látod Te időben elmentél... hát csak várj – nemsoká én is jövök ne félj! Dvorcsák Gábor (1955-2020)