Meglehet, a feladat nem is volt nehéz… csak járatlan az elme, ügyetlen a kéz. Szívalakú szövetből összeölteni, és a zsákocskát keményre tölteni, hogy tűpárna legyen, anyámnak ajándék… de más lett az eredmény, mint volt a szándék. – Mi ez a vacak? – kérdezte részvétlenül és máris félrefordult; s én észrevétlenül, könnyeim lenyelve megfogadtam, ajándékot néki többé nem viszek… Boldogan megszegném szavam, ám mindhiába. Úgy adódott e szívtelen világba’, hogy sem virágot, sem ajándékot e májusi vasárnapon nem adhatok én már senkinek. Összeszurkálnám az ujjam szívesen. Ígérem, nem is káromkodnék! Csak még egyszer, egyetlen egyszer kisfúként mellette lehetnék.
Likes
Nincs hozzászólás