Orlai Tibor magánproducert, az Orlai Produkciós Iroda igazgatóját arra kértük, beszélgessünk ennek a különös színházi vállalkozásnak a történetéről, sikereiről, hitvallásáról.
A színházigazgatók többsége vagy színész vagy rendező volt pályája kezdetén. Kevés a kivétel…
Én vagyok az egyik, bár gimnazista koromtól a színház volt a legkedvesebb és legfontosabb kulturális élményem. Édesanyám a mozitól a képzőművészetig, a koncerttől az operáig megmutatta a kultúra különböző szeleteit, de nagyon hamar kiderült, hogy hozzám a színház világa áll a legközelebb. Minden vegyértékemet lekötötte, és úgy láttam, minden este újat tud nekem mondani. Egyetemistakén szinte naponta színházban voltam, szép és hasznos időtöltésnek éreztem. Azt azonban soha nem gondoltam, hogy a színház egy polgár érdeklődésénél többet fog jelenteni nekem. Aztán az élet másként alakult. Közgazdász lettem, orvosi műszerekkel foglalkoztam, és a véletlen úgy hozta, hogy megismerkedtem egy társaságban Eszenyi Enikővel, akinek több előadását is menedzserként segítettem, tőle pedig megtanulhattam azokat a színházi módszereket, működési formákat, amelyeket nézőként nem ismertem korábban.
Első önálló előadásuk, a Hat hét, hat tánc hatalmas siker lett. Mennyi volt ebben a szerencse?
Az ember életében a szerencsének gyakran van fontos szerepe. Sok mindent lehet tudatosan tervezni, de az élet gyakran közbeszól. Értékes emberek sorsa is fordulhat rossz irányba, és nem minden esetben a személytől függ, hanem a dolgok, körülmények összejátszása is okozhatja. Az más kérdés, hogy felkészülten kell várni a szerencsét, tudtam élni a lehetőséggel. A rendszerváltást követően a kultúra területein is elkezdtek kialakulni a magán kezdeményezések. Soha nem akartam több lenni, mint ami vagyok. Közgazdászként kialakult egy olyan képességem, hogy elég sok szálat tudok egyszerre mozgatni, átlátom az összefüggéseket, és az érdeklődési köröm révén kívülről ugyan, de volt egyfajta rálátásom a színházi világra. Jött egy megkeresés Ilan Eldadtól, aki ezt az előadást szerette volna megrendezni Magyarországon. Ma is úgy gondolom, hogy engem a két szereplő, Vári Éva és Kulka János legitimizáltak ebben a szakmában. A sikerben a rendezőn és a két csodálatos színészen kívül nagy szerepe volt Parti Nagy Lajosnak, aki remek átiratot készített a számunkra. Az is fontos tényező, hogy akkor egy nagyon nyitott, befogadó társadalomban éltünk, amely kíváncsi volt egy ilyen előadásra.
Mennyire volt határozott az az elképzelése, hogy állami pénz nélkül készüljenek a bemutatók?
Az, hogy állami pénz nélkül működünk, úgy értendő, hogy pályázatokon soha nem indultunk, nem kértünk pénzt az államtól. Úgy gondoltam, hogy egy magánszínházat magánszínházként kell működtetni, ezért a taon kívül mást sohasem vettünk igénybe, amire most is nagyon nagy szükség lenne, különös tekintettel a rendkívül nehezedő gazdasági körülményekre. Bár a szponzori segítséget, mecenatúrát megpróbáljuk beépíteni, a mi sorsunk így főként a jegybevételtől, előadásaink értékesítésétől függ.
Nem túl nagy a kísértés, hogy a bevétel érdekében igénytelen, tortadobálós, gagyi darabok is bekerüljenek a műsortervbe?
Mivel gyerekkoromtól nagyon sokat jártam színházba, kialakult valamiféle ízlésem. És tudom, mi az a színvonal, amit nézőként is elvárok. Ez alá alkotóként sem szeretnék menni, még akkor sem, ha széles közönségrétegnek szóló előadásokat készítünk többségében. A vígjátékainkban sem a nevetés az egyetlen cél. Ragaszkodunk hozzá, hogy egy előadásnak ne csak humora, hanem üzenete is legyen. A munkatársaim is tudják, hogy ez fontos szempont. Jó pár előadást Zöldi Gergő művészeti tanácsadónk javasolt, de a színészek és a rendezők is hoznak ötleteket. Olyan is volt már, hogy az író veszi fel velünk a kapcsolatot, így került színre például az Egyasszony Tenki Rékával.
Ez az előadás sokaknak volt meglepetés, akik korábban csak a vígjátékokat ismerték a repertoárból.
Hiba, ha a műfajok között degradálunk. Nem szeretem ezeket a megkülönböztető kifejezéseket, hogy művész színház, rétegszínház, szórakoztató színház… Egy előadás vagy jó vagy nem jó. Vagy megtalálja a nézőközönségét, vagy nem. Vagy hitelesek benne az alkotók, vagy nem. Egy struktúrán kívüli magánszínház nem fog tudni nagy, sokszereplős, gazdag díszleteket igénylő Shakespeare vagy Csehov darabokat bemutatni. Arra azonban mindig ügyeltünk, hogy a kommerciális előadások bevételéből rétegszínházi előadások is szülessenek. Az Egyasszony mellett ezért állítottuk színpadra az Egy őrült naplóját, de a családi erőszak témakörét vagy az identitással összefüggő vitás kérdéseket sem akartuk elkerülni. Kellenek olyan darabok, amelyek a mélyére ásnak egy-egy társadalmi problémának és nem csak könnyed szórakozást kínálnak. Ha olyan téma merül fel, amely érdekli a közönség egy rétegét, akkor arról akkor is beszélni kell, ha nagyon megosztja a társadalmat. Amikor egy színház minden megosztó témát igyekszik elkerülni, akkor az a színház érdektelenné válik a számomra.
Mindig határozott célkitűzés volt, hogy az előadásokat vidéken és a határon túl is meg kell mutatni az ott lakó érdeklődőknek?
Már a működésünk kezdetén úgy láttuk, hogy erre nagyon nagy igény alakult ki. A rendszerváltással szinte megszűntek a tévéjátékok, rádiójátékok, nagy formátumú művészek sem kaptak lehetőséget a médiában történő szereplésre, holott a vidéken élő közönség látni szerette volna őket. A tájolás fontos célunk lett és azoknak az előadásainknak, amelyek nagyobb szériát éltek meg, legalább 30-40 százalékát alkotják a vidéki alkalmak.
Számokban kifejezve melyek voltak a legnépszerűbb előadások és hány alkalommal láthat a közönség Orlai-produkciót a Belvárosi Színházban, amely főként a vígjátékoknak ad otthont?
A Hat hét, hat tánc 267 előadást élt meg, a Kellékes Kern Andrással hamarosan eléri ezt a rekordunkat. Nagyon sokat játszottuk az Esőembert, de 150-et is elért a Hitted volna?, A Valódi hamisítvány és a Szív hídjai is… A Belvárosi Színházban régen csak négy-öt előadásunk volt havonta, de ahogyan bővült a repertoár, egyre több este találkozhattak ott velünk a nézők. Mostanában már 20-25 előadást tartunk ott havonta. Ehhez tudatos kommunikáció, komoly brand-építés, következetes nézői marketing kellett.
Beszélhetünk saját társulatról?
Van nálunk egy „lazán vett” alkotóközösség, amelynek színészek, rendezők a tagjai, Tasnádi Istvánnal kiegészülve író is. Együtt gondolkodunk és mindig ügyelünk arra, hogy a hozzánk csatlakozott színészeknek megfelelő szintű feladata legyen. Nekem az is dolgom, hogy a szakmai fejlődésüket próbáljam elősegíteni. Nem feltétlenül az a cél, hogy harminc ember harminc éven át együtt dolgozzon, némi fluktuáció szükséges és természetes. De a törzsközönségünk már tudja, kik a mi arcaink, kik azok a művészek, akik hozzánk tartoznak.
Gyakran látom, hogy előadás előtt a nézők öntől kapják meg a jegyüket. Mi ennek az oka?
A sajtóbemutatón és a premieren, mint meghívó fél, megtisztelem a nézőket azzal, hogy én fogadom és köszöntöm őket, miközben átadom a jegyet.
Fontosnak tartom a közvetlen kapcsolatot. A közönség visszajelzése rendkívül fontos, hiszen jegybevételből élünk, és lényeges szempont, hogy a Belvárosi Színházat, a 6színt és a Jurányit megtöltsék a nézők, amikor mi játszunk. De ugyanilyen lényeges, hogy a közönséget gondolkodásra kell serkenteni, újabbnál újabb dolgokkal kell szembesíteni és muníciót kell adni mindennapokra. A fiskális szempontok nem kerülhetnek a művészeti szempontok elé.
Van-e kedvenc színésze a munkatársai között, vagy van-e kedvenc előadása? Egyáltalán szabad ilyet kérdezni?
Kérdezni szabad, de nincsen kedvenc színészem, mert ők az én „gyerekeim”. A szülő sem így különbözteti meg a gyerekeit, mindegyiket nagyon szereti. Tudnom kell, ki miben jó, kit milyen feladattal kell megbízni, hogy az számára is értéket hordjon, és amelyben kiteljesedhet. Kedvenc előadást sem szívesen mondanék, bár van olyan, ami jobban megérint, ami jobban megmozgatja azokat a belső húrokat. A beszláni túszdráma volt a témája a Mi és ők című előadásnak, amelyet László Lili és Vilmányi Benett játszottak, Fehér Balázs Benő rendezett. Ennek nagyon szívemen viseltem a sorsát. De ilyen az Egy őrült naplója is, amelyet még gyerekkoromban láttam Darvas Ivánnal, és nagy öröm, hogy mi is korszakos, emblematikus előadást hoztunk létre Keresztes Tamással a címszerepben, Bodó Viktor rendezésében. Szentpétervárra is ellátogattunk az előadással, megnéztük azt a házat, amelyben játszódik. Ezek nagyon felemelő pillanatok voltak.
Ha olyan olvasónak kellene tanácsot adni, akinek nem szokása színházba járni, melyiket ajánlaná?
Ez nagyon függ az indivídumtól. Mi érdekli őt? Milyen téma fontos a számára? Ha egyáltalán nincsen színházlátogatási múltja, akkor egy könnyedebb, szórakoztató előadással kellene kezdenie, hiszen senkit sem szabad olyan feladat elé állítani, amit nem tud megugrani. Talán a Kaktuszvirág, a Párterápia minden nézői „gyakorlat” nélkül is szórakoztató lesz a számára.
( – odorik – )
Fotó: Csanádi Gábor
