1.
Világtalanság
Úristen, de sötét lett hirtelenében! Az előbb még hét ágra sütött a nap. Mit hét ágra! Drága jó szüleimtől – igaz, nem kimondottan a mai nap kapott – tojásokat bizton megsüthettem volna alatta. Most meg… Csak jövök, csak megyek, azt sem tudva, hogy hová, merre. Megvakultam volna? Ilyen hirtelenében? Vagy az eszem ment el egészében? Kétségtelen vad sötét éjszaka tombol kívűl is, belül is.
Ittam, elismerem. De nem holmi félárnyékban veszteglő vagon faszesszel telt hordáját csapolva meg! Garantálva ezzel a biztos világvégét. A közeli csapszékben kortyolgattam leginkább „zsebszakadásig”. Akkor mi az ördög történhetett velem? Keresem a választ lankadatlan, hiábavalóan. Hú, látok is valamit egyáltalán, ebben a disznópörzsöléssel felérő izzó, kínzó fényözönben, nagy ég. Mint nagybőgő!
Amint így téblábolok, a legközelebbi kerítésbe kapaszkodva, rég elfeledve, hogy voltaképpen hová is igyekszem, egyszerre valami puhába ütközöm.
– Na, na! – hallom utána rögtön – Nehogy már az utcán ismerkedjen!
– Jaj, dehogy, – nyögök fel, elhárítva magamtól a feltételezésnek még az írmagját is. – Ha ön valóban hölgy, – folytattam tovább a gondolatsort – akkor engedje meg, hogy feltegyek egy kérdést. Nevezetesen azt, hogy mi van most körülöttem. Nappal, vagy éjszaka?
– Vegye le a NAPSZEMŰVEGÉT, maga részeges csavargó! Akkor majd megtudja!
A csattanó válasz végképp leterített. Honnan került hozzám ez az „alkalmatosság? – morfondíroztam magamban, most már szemüveg nélkül.
Nyilván elemeltem a kocsmában. – vontam le végül a megfellebbezhetetlen szentenciát. Ezzel a vaksággal kellett bűnhődnöm pillanatnyi kleptomániámért.
Esküdöztem, fogadkoztam még vagy fél óráig, hogy nem iszom. Mindhiába tettem! Nem is szépítem. Ezt a kis írást sem kimondottan abszintmentesen követtem el.