Kakukkfűillat

A holdbeli fények mélye ringat,
megfordítva az egész világot;
hogy ne kösse súly a szavainkat,
mi mindegyik szerelemmel áldott.
Megpihenve a parttalan égen,
miben a vágyunk újra felhömpölyög;
a fű illatú rét tenyerében,
hasogatva szívünkben a ködöt.

Jelet olvasva a levelekben,
míg újjászületnek mind a tervek;
míg bennünk a hitek növekednek,
úgy feküdve, mint a szétnyílt kelyhek.
Álmaink egyre tágabb ölében,
úgy szaladnak velünk, mind a tájak;
alámerülve a rejtett mélyben,
rohanva a távol kapujának.

Hogy magukba zárjanak a hegyek,
hogy a táj önmagába szívjon át;
hogy elnyeljen a burjánzó rengeteg,
megfoghatatlanul szőve tovább
közös álmunk a mézszagú fényben,
megreszketve, mint a gyenge fűszál;
gyümölcsként a nyelves tűz ölében,
tudva, hogy hiába menekülsz már.

Míg szemeinkre csapnak a szárnyak,
míg hullámaink összerezegnek;
hogy megfényesítsd előttem árnyad,
míg énszüntelen vággyal övezlek.
Minta kihez engem a szélvész hordott,
mint aki szólni többé nem retten;
míg felragyognak a messzi tornyok,
hol az égi-ágyad megvetetted.

Hol az arcod előttem megjelent,
vágyva a csobogó tisztaságod;
hogy rianva szétszakadjon a csend,
átlátszóvá téve a világot.
Szélként ölelve az erdő fáit,
míg a csókod édessége ringat;
tudva, senki nem juthat el idáig,
hogy elrabolja maradék napjainkat.

0