Tudod, egyszerre hiszlek és tagadlak, egyszer magamtól, és másszor magamnak, és két lábbal állva egy messzi csillagon semminek hazudlak, és hittel hallgatom. Csöndes csillag az, magányos égitest, nem érhet többet, talán egy fémtízest; ott lélekig sebző szilánkká törötten jégszavak forognak gyűrűben köröttem, s én hajtom az álmaim egyre messzebb magam ellen, hogy már nem lesz jobb, sem szebb, és te föl-fölfénylesz távolról, ha baj van, s a szemem olyankor el kell, hogy takarjam…