Interjú Gombó Viola Lotti színésznővel
Kezdjük egyszerű, bemelegítő kérdéssel. Mi a neved?
A teljes nevem Gombó Viola Lotti, de még az egyetemen megkérdeztem Máté Gábortól, hogyan kellene használnom a nevemet, és ő nem igazán tartotta nyerőnek, ha valaki három nevet visel. Említett egy olyan legendát is, amiről egy színművészetis diák írt régen, hogy a háromnevű színészeknek az ilyesmi balszerencsét hoz. Én meg ráadásul babonás is vagyok, halálra rémültem. Viszont az is szempont, hogy tudom, milyen sokat gondolkodott édesanyám, amikor ezt a két keresztnevet kitalálta nekem. Ha mégis a kétnevűség mellett fogok dönteni, akkor a Violát szeretném erősíteni, az jobban kifejezi a személyiségem komolyabb, felnőttesebb részét. A film gyártói természetesnek vették, hogy Viola és Lotti is vagyok, de Orlai Tibortól már azt kértem a színházban, hogy a plakátokon hadd legyek inkább csak Viola.
Tagja vagy annak a „forradalmi nemzedéknek”, amely a Színház- és Filmművészeti Egyetem hatalmi szóval történő átalakítása elleni tiltakozást belülről élte át. Hogyan látod ezt utólag?
Gimnázium után Kaposváron kezdtem, de elégedetlen voltam az oktatással. Jelentkeztem és felvételiztem Budapestre, ahol Pelsőczy Réka és Rába Roland osztályába vettek fel, és rengeteg tudást, élményt kaptunk az évek során. Amikor veszélybe került az egyetemünk függetlensége, az egyetem-foglalásunknak a járvány miatt lett vége, a blokádot hazavittük magunkkal az online térbe. Azóta is sokat foglalkoztat, milyen furcsa, hogy a FreeSZFE Egyesületről kell beszélnünk és nem a 156 éves Színház és Filmművészeti Egyetemről. Ez most egy gyászfolyamat volt? Poszttraumás stressz az életemben? Hogyan gondoljak rá? Számomra nem az fontos, hogy győztünk-e, hiszen egy ilyen jellegű és ennyi pénzzel rendelkező hatalom ellen ilyen eszközökkel nem lehet győzni. Viszont erkölcsi fölényt lehet elérni, és hálás vagyok a sorsnak, hogy én ezt az érzést átélhettem. Védtünk egy épületet, egy eszmét, és akkor is ott álltunk az élőláncban, ha sejtettük vagy tudtuk, hogy egy elnyomó politikai rendszert csak politikával lehet legyőzni és mi maximum értelmi vagy érzelmi síkon tudunk felülkerekedni. Aki ott volt vagy látta a neten, tudja, milyen szorongásos és szívbemarkoló pillanataink voltak annak idején. Idő kell, amíg rálátásunk lesz az eseményekre, és szép lassan kiderül, hosszú távon milyen károkat okozott ez az erőszakos átalakítás a magyar kultúrának, és mit veszít vele a magyar társadalom.
Egy ideig az sem volt biztos, hogy diplomátok lesz…
A salzburgi Mozarteum nevű egyetem az itteni képzésünket elismerte teljes értékű egyetemi oktatásnak és tőlük kaptam diplomát. Ezen az egyetemen nem csak zenei oktatás folyik, hanem külön campusa van színészképzésnek. A diploma is fontos, de annyi mindent megtanultunk a hivatásunkról, az életről, annyi mindent kaptunk a mestereinktől, hogy papír nélkül is színészek lehetnénk. Viszont azt is jó érzés kimondani, hogy diplomás vagyok.
Az Arany Medál díj „legígéretesebb fiatal tehetség” kategóriájának decemberben te lettél a nyertese. Ezt a díjat 2008-ban alapították, és a közönség szavazatai alapján döntik el, ki a győztese egy-egy kategóriának. Tudod, kik szavazhattak rád?
Legtöbben valószínűleg a Mintaapák sorozatból ismernek. A mozifilmes főszerep is komoly ismertséget hoz, de mivel az Orlai Produkció előadásainak is van törzsközönsége, ez a három összeadódhat. Kellemes meglepetés volt, hogy én kaptam a legtöbb szavazatot, nagyon jólesett Hámori Ildikó dicsérete a díjátadón.
A Becsúszó szerelem című filmben egy roma származású, kisbabát váró, intézetben nevelkedett lányt játszol. Egyik téren sincs tapasztalatod, mégis meggyőző az alakításod. Ez minek köszönhető?
Lüszi egy otthontalan ember, aki szeretetre vágyik. Vele kellett azonosulnom lelkiekben. A mestereimtől is azt tanultam és Nagy Viktor Oszkár, a film rendezője is arra ösztönzött, hogy ismerkedjem a környezettel, beszélgessek ilyen emberekkel. Bár vígjátékról beszélünk, az én szálam a történetben nem annyira mulatságos. Nagyon szeretem a munkámban, hogy amikor készülök egy szerepre, hátul a kisagyamban már elkezdődik a munka és mintha egy algoritmus alapján szűrődne ki a világból, mi az, amit észre kell vennem, mi az, amit látnom, hallanom kell magam körül. Az is fontos, egy ilyen lány hogyan öltözködik, milyen ruhában jár, kik a barátai, mi a története, mi a napi rutinja… Segítik a munkámat a külsőségek is, a karika fülbevaló, a tetkó és a hegek a kezemen, a műszempilla, nem is beszélve a nagy pocakról. Ha ezeket felveszem, máris érzem, hogy hoppá, itt most egészen más vagyok, mint eddig…
Mit gondolsz, a való életben miben hasonlítasz leginkább Lüszire?
Én sem milliomos családba születtem bele, és ha nem is olyan mértékben, mint Lüszi, de tudom, milyen a nélkülözés. Régóta önfenntartó vagyok, az egyetemi évek alatt is mindig dolgoztam, hogy boldoguljak, otthonról nem anyagi támogatás jön, hanem sok-sok szeretet.
A színházi pályafutásod is olyan korán és gördülékenyen indult, mint a filmes?
Harmadéves voltam, amikor a Férjek és feleségek című darabba meghívtak, ez azóta is műsoron van, Szabó Máté rendezte az Orlai Produkciós Irodában. Ez volt az első olyan kőszínházi darab, amiben részt vettem. Szabadúszó vagyok, de Orlai Tibor csapatában azóta is kapok feladatokat, a közönség ott találkozhat velem. Érzem a bizalmukat, jó érzés, hogy befogadtak és biztonságot ad, hogy kölcsönösen számíthatunk egymásra. Leggyakrabban a Belvárosi Színházban játszunk, de gyakran és szívesen járunk vidékre is.
Mire vágysz jobban? Egy karaktert minél többször, sok árnyalatával eljátszani, vagy változatos, egymásra cseppet sem hasonló feladatokra?
Izgalmasabbnak és nagyobb kihívásnak tartom az utóbbit. Eddig igazán szerencsésnek mondhatom magamat, mert a színházban sokféle karaktert játszom. Az egyetemi évek alatt is abba az irányba toltak az osztályfőnökeim, hogy minél több mindent fedezzek fel magamban, ne csak a nőies kategória legyen a cél. Ha arra van szükség, le kell menni alpáriba, de tudnod kell azt is, milyen egy teljesen szétesett figura, el kell mozdulni a szélsőségekbe is.
Vannak példaképeid?
Sok színészt tisztelek, szeretek, vannak olyanok, akiknél azt gondolom, nem csak az példamutató, ahogyan a művészethez viszonyulnak, hanem az is, amilyen életet élnek, ahogyan a világról gondolkodnak. Például Tenki Rékát a forgatás alatt olyan embernek ismertem meg, akinek nem csak az alakításai és a teherbírása, hanem a humora, a szakmai pályafutása, a jelenléte is rokonszenves nekem. Egy színésznél szerintem az is fontos, hogy ne csak a hivatásában legyen jó, hanem emberként is fel lehessen rá nézni.
Amióta a járvány tart, egyre többen aggódnak a színházak sorsáért…
Én is sokat töprengek azon, milyen jövő vár a filmre, színházra. Egyáltalán fennmaradnak-e? Nem csak a járvány miatt gondolok erre, hanem azt tapasztalom, hogy a fiatalok, vagyis a nálam is fiatalabbak generációja nyolc másodperces videókat néz TikTokon. Ott bárki lehet színész, előadó, hiszen egy pici jelenetet a barátokkal gyorsan fel lehet venni és fél napon belül tízmillió ember nézi meg a saját kis telefonján. Ilyen gyorsaságú információközlés mellett pillanatok alatt lehet népszerűséget elérni, előadóvá válni.
Van olyan felkérés, olyan szerep, amit nem vállalnál el, pedig a naptárad szerint lenne rá időd?
Ez nagyon nehéz kérdés. Előfordulhat, hogy olyan szerepet kínálnak fel, ami politikai célokat szolgál. Ezt vagy időben észreveszi a színész, vagy nem, és ha észreveszi, vagy vállalja, vagy nem. Mindazonáltal nem ítélek el valakit, ha elvállal vagy nem vállal el valamilyen szerepet. Végtelen vitáknak nem látom értelmét, hiszen már minden produkcióban jelen van valamilyen szinten a pártpolitika, szinte kikerülhetetlen. Inkább azon kezdenék el gondolkodni, hogy miért alakult ki, és hogyan lehet ezen változtatni. A másik oka talán az lehet egy visszautasított felkérésnek, ha nem látok benne elég fantáziát, mert olyan egysíkú a karakter, hogy nem tudnám megtölteni komoly tartalommal. És olyasmit se vállalnék szívesen, ami az ízlésem ellen való.
( – odorik – )
