Galagonya sosem kedvelte a májat. Gyerekkorában, mint majd minden gyerek, kifejezetten utálta; később aztán, kénytelen-kelletlen megbarátkozott vele, először a nagykanizsai piacon, ahol a munkahét napjain hajnalban szinte állandóan májashurkát evett, mert hát ez volt a legolcsóbb… aztán lassanként rákapott a resztelt májra is, hasonló okból kifolyólag, mert mikor a geofizikai kutatócsoport kocsija hazafelé tartott hétvégén és a „főnökség” megálljt parancsolt, mondjuk a Vén Diófa előtt, akkor neki is kellett rendelnie valamit és ez volt az étlapon a legolcsóbb étel. Amikor valahogy rátestálódott a műszeres brigád szakácsi tiszte, akkor meg már elkészíteni is megtanulta ezt a fogást, pont azért, mert – már ha lehetett a piacon májat kapni – akkor olcsó volt, kiadós, ráadásul éppen elkészülhetett egy mérési ponton a kötelező regisztrálási idő alatt, így nem kellett két pont között átzötyögtetni a félkész ételt tíz-tizenöt kilométernyi dűlőúton át. Bár ezek a daliás idők már régen elmúltak, Galagonya viszonya a májételekhez nemigen változott. Ha asszonya kedvéért, aki szerette a rántott vagy natúr májat, vásárolt egy kilónyit ebből a belsőségből, akkor is csak az erek körüli leeső részeket kockázta fel és ebből csinált reszteltet magának, a szeletelt részek élvezetét meghagyta másoknak. Mikor „jól szaladt a szekér”, akkor meg jó érzéssel vásárolt az őszi-téli ünnepekkor hízott kacsa –, majd akár libamájat is, elsajátította ezek kisütését húslevesben vagy másként, anélkül, hogy valaha is ingerenciája támadt volna megkóstolni a végeredményt. Ennek a hétnek a közepe felé Galagonya megint kiballagott megszokott és jól bevált vadászterületére, a kispesti piacra. Nem volt kész terve, csak azt tudta, hogy valamit főzni kell a hétvégére…
Már az első bódésor elején barátjába, Csuliba botlott, aki rossz hírrel fogadta.
– Tudod, hogy meghalt a Colos?!
Lassanként elmesélte a sarki kocsmában, sörük fölött, hogy közös barátjuk és osztálytársuk szörnyű betegségben szenvedett, melyet sokáig eltitkolt még saját családja előtt is, de a Kaszás végül nem kegyelmezett…
– Képzeld, bameg, az a nagydarab ember totál összement, szinte elveszett a kórházi ágyban… csak a bütyke lógott ki a takaró alól ugyanúgy, mint mikor a szepezdi táborban papírfecniket dugtunk a lábujjai közé is meggyújtottuk… Emlékszel?! Amikor bementem hozzá látogatóba, mindig a közös emlékeket mesélte, be nem állt szája! A vicces az volt, hogy már hetek óta alig evett valamit, ha igen, akkor rögtön kijött belőle… és mégis, folyton-folyvást a nagy kajálásokról dumált. Téged is felemlített, hogy milyen frankó májrizottót evett nálad egyszer, mikor tajt részegen ötödmagával felvert álmodból otthon…
Galagonya elmerengett. Igen, fel tudta idézni azt a régi éjszakát, ami akkor nem volt ugyan olyan kellemes, mégis milyen szép emlékké alakult át az eltelt hosszú idő alatt… Ittak Csulival még egy felest, aztán ki-ki ment a maga dolgára. Galagonya gyorsan bevásárolt, zöldséget, száraztésztát, miegymást a kezében tartott cédula szerint. Aztán, szinte öntudatlanul beállt a szárnyasokat árusító pavilon előtt álló rövid sorba.
– Adjon egy félkiló csirkemájat, szivem! – mondta a szőke, mosolygós kis asszonykának. Elrakta szatyrába a csomagot és iparkodott is hazafelé, mert már eljárt az idő. Otthon szétpakolt és mikor kezébe akadt a véres nejlonzacskó, eltűnődött:
– Tulajdonképpen csinálhatnék is akár egy kis májrizottót, ha már itt a máj!
A tett halála az okoskodás, Galagonya máris körülnézett és elégedetten konstatálta, hogy hirtelen támadt ötlete megvalósításához minden megvan; a kamrában többféle rizs, a hűtőben mirelit zöldborsó. Neki is állt az előkészületekhez. Feltette a borsót főni egy kis vegetás vízben és kibontotta a májat tartalmazó zacskót. Ha nem ismeri már régről azt az alig hallható hangot, fel sem figyel rá. Ahogy a macska nagyasszony, a gyönyörű ezüstszürke bundájú tonkinéz cica a háta mögül valahonnan, egy szempillanás alatt, helyből felugrott a konyhapultra, és puha tappancsaival lefékezve az esést, már át is bújt Galagonya hóna alatt, egyenest a vágódeszkán fekvő, formázásra, darabolásra váró csirkemájakat megcélozva.
– Na, tudtam, hogy ideérsz, még ki se szagolod… – morgott bosszankodást mímelve Galagonya, de kése máris villant és egy félbevágott májat máris a Nagyasszony tálkájába csusszantott, amit az elégedett dorombolással nyugtázott. De máris jött a csapat többi tagja! Bűbájdög, a kicsiny, ám mégis tekintélyt parancsoló nőstény, Tornádó és Terminátor, a két kiskandúr, egymást lökdösve, tiporva.
Galagonya folyamatosan adogatott egy-egy véres májdarabot a tülekedő, nyávogó-nyafogó-kunyeráló népségnek, míg csak azt nem vette észre, hogy a zacskó már csaknem kiürült. Elmosolyodott és a maradékot nagyúri grandezzával szórta Nagyasszony és népe elé.
– Egyetek, gyerekek, „ne éhezzetek, mint otthon!” – idézte fel egy régi ismerőse csúfondáros szólását. Szerencsére a bundás jószágok is jóllaktak már, s bár nem tűntek különösebben hálásnak az extra ebédért, de magukat nyalogatva hamarosan eltűntek, ki-ki a maga kedvenc pihenőhelyét megkeresve egy kis délutáni sziesztára. Galagonya végre belehúzhatott az ebéd előkészületeire. Máj híján bacont szeletelt, azon gombát pirított, megfőzte a hosszúszemű rizst, belekeverte a zöldborsót.
Mikor elkészült végre, a kis felvágott petrezselyemmel is meghintette az ételt, kiszedett magának egy tányérnyit és pattintott egy sört, míg a forró étel ehetőre hűl.
– Hát igen, Colos mindig szerette a főztömet! Főleg a májrizottót! – tűnődött és gyorsan be is jegyezte a vastag kockás füzetbe, a megfelelő napokhoz:
Colos elment, a kurva életbe! Ebéd: Memorizottó.
