„Ica néni lejárt az itt tartozkodási idő, indulnia kell.” – szólt egy pöttöm angyal a kortalan asszonynak.
A holtak három évig a Hold körül lebzselnek, emlékeznek, tisztulnak, azt egyszerűbb földi halandók is tudják, és afféle tanfolyamon esnek át, felkészülve a következő állomásra. Az átvezetést alacsonyabb rangú angyalok, amolyan égi tisztiszolgák végzik.
Ahova majd kerülnek, ott összesűrűsödik a lényük, szemmel már elviselhetetlen, szinte nukleáris fénybe jutnak, a vákuum földi ésszel nem érthető örvényébe. Ide a lélek fejlettebb egyensúlyérzéke, az érzékek egyfajta tompasága kell. A khairóneai pap, Plutarkhosz írt erről.
„Vegye a cókmókját és a következő járattal indulunk”. – mondta a Syriusnak becézett angyal. „Még egyszer szeretnék az enyéimmel lenni” – gondolta Ica néni, persze az angyalok hallották a gondolatát.
Ica néni megtartotta kódorgó szokását örök albérlete eme első állomásán is, amelynek határa a holdudvar sugara volt.
Férje halála után pszichiátriára került, ahonnan már az első nap megszökött. Emlékezetében helikopterekkel, kutyákkal keresték, majd a kórház alagsori lépcsőlejárója alatt találtak rá. Nyugtató injekciót kapott, lekötözték. Az angyalok kíméletesebbek, most mégis úgy érezte, újból a régi élményen esik át.
Általában valamelyik családtagját akarta álmában meglátogatni. Máskor megkérte Isten egy szférikus szolgáját, szólhatna-e egy dalon keresztül, amit a rádióban vagy a televízióban játszanak. Az angyalok gyors bürokraták, pillanat alatt megtalálják a legnagyobb közös osztóját azoknak, kikhez egy dal ugyanazt a túlvilági hírt viszi (Ez esetben Rúzsa Magdi énekelt magyarul egy dalmát balladát, az anyai szeretetről, átokról – az égi feladók öt embernek szánták). Aztán akinek füle van rá, hallja. Nem tudják az angyalok se mindig úgy beállítani a címzett hangulatát, hogy a neki intonált üzenetet fogja, sem a zavaró elemeket kiszűrni – így: telefonhívásokat.
Erre az égi lajtorján magasabban álló kerubok már képesek.
Volt, hogy Ica néni egy ember arcába maszkírozva ment vissza, olykor meg állatok, bogár képébe bújva, hogy emlékeztesse magát. Egy szó, mint száz, nem volt mindig kíméletes gyászolóihoz.
De többnyire akkor kódorgott álmokba, mikor úgy érezte: szeretteinek szükségük van rá. Néha csak monotóniája hajtotta át.
Fia álmában egyszer egy parkban beszélgetett vele. Mindenkinek van egy mondata, amit a hátrahagyott élőnek nem tud elmondani. Ica néni kabátjából kiesett cetlin volt ez a mondat, de annak megértését elorozta az alvó fölébredése. Fia egy év múlva Pannonhalmán volt egy gregorián kórustáborban. Délutáni alvásból riadt föl, „Megvan az álom szövege, ott az ebédlő melletti nagy tablón”. Eddig nem tudta elolvasni, lévén latinul íródott. Pedig Balassi kézírása volt: „Adj már csendességet, lelki békességet, mennybéli Úr…” és a többi sor: „…Sok ideje immár, hogy lelkem szomjan vár mentségére…”. Akkor igen megkönnyebbült a fia.
„Letelt az ideje, mennie kell” – szólt megadóan Syrius nevű angyal. Ica néni sírni kezdett. Nem tudom milyen a holtak könnye, valószínű, igen szubtilis anyagból van, s fájdalom kíséri. Könnyűvé teszi a planéták robogását.
Más alkalommal is megszökött a „Hód”-ból, ahogy ők egymás közt mondták. Az angyalok nem örülnek az ilyen átrándulásoknak, mert a lélek tisztulása ekkor lelassul, igaz ők tudják legjobban, az örökkévalósághoz képest semmi sem gyors vagy lassú.
Egy januári este fia Budára ment. Először volt ezen a környéken, mivel a 173-as járat egyirányú, figyelnie kellett, de elbágyasztotta a napi munka, az emberek egykedvűsége. Csak a hegy alatti Duna, a fényben terebélyesedő város látványa tartotta ébren.
Szerpentin úton, mintha egy Fibonacci spirálon ment volna időtlen a busz. Ekkor megpillantotta anyját. „Hát te mit keresel itt?” … „Jaj, ne is kérdezd” – kezdte a maga szenvedélyes módján…. „Nem volt egyszerű idáig jutnom” – és mesélt, mesélt a túlsó életről…, „találkoztam apáddal, öreg szüleiddel, … sőt még az utcánkbeli bolond kanásszal is, aki Rákóczi fejedelemnek hitte magát, tán emlékszel rá, és Dánte (így mondta hat elemit végzett anyja), milyen különös ember az a Dánte, annyi érdekes története van… Ott mindenki mindenkiről mindent tud a pillanat állandóságában, kimeríthetetlen forrás ez…, nem unatkozunk. Tudod mi holtak sokszor meghalunk még, amíg színről színre… és a Kettőtől jutunk az Egyig…” – itt megszűnt a jelenés, a fia észrevette, a következő megállónál le kell szállnia.
